Közeledik a Kárpáti Igaz Szó centenáriuma, 2020. január 31-én lesz száz éve annak, hogy megjelent a legrégebbi kárpátaljai újság első száma, akkor még más néven, Munkás Újság címmel. Ebből az alkalomból sajátos visszaszámlálást indítunk, hétről hétre valami érdekes, különleges olvasnivalóval rukkolunk elő, amihez páratlanul gazdag laptörténetünket hívjuk segítségül.
Ennek a nehéz, tekervényes útnak a felvázolására Balla Lászlót (1927–2010), a lap egykori főszerkesztőjét hívjuk segítségül, aki 20 éven át, 1967-től 1987-ig irányította a szerkesztőség munkáját, s aki 2007-ben egyszer már megjelentette háromrészes, rövid változatát visszaemlékezéseinek, amit most ismételten publikálunk.
Új úton
Ahogy tagja lettem a legfőbb döntéshozó testületnek, támadóink kétségtelenül hátrább vették az agarakat; valami babonás tisztelettel viseltettek a felsőbb szervek iránt. Gúzsba kötve táncolni azonban ezután sem volt könnyű. Minden anyagot kimarni a rovatvezetők kezéből, megvédeni a lapindító értekezleten…! Levelet írtam hát Szkabának, a központi bizottság ideológiai titkárának, ebben vázoltam a helyzetünket, és kifejtettem, mennyivel hasznosabb lehetne a teljesen önálló lap, s első kijevi utam alkalmával kihallgatást kértem tőle.
Féltem, hogy valamely beosztottjához utasít, de nem! Fogadott. Előzőleg elküldtem neki „Meddőfelhők” című regényemet (ukránul); meglepetésemre olvasta, elnyerte a tetszését. Ezt közölte velem (kedvező jel!), ezután tértünk rá a lapra. Nem is kellett sok szót vesztegetnem, beadványomból már tájékozódott, Belouszov is mondta neki, hogy a helyzeten változtatni kellene. Majd megfontolja. De addig is: szóljak odahaza, hogy a hivatalos szervek tegyék meg a megfelelő fölterjesztést. Ő pedig telefonál a minisztertanács sajtóbizottságának, beszéljék meg velem a kérdést. A bizottság megbízott vezetője, Podnyakov is kedvezően fogadott, de gondterhelten hümmögött: tulajdonképpen szó lehet a dologról, de megfelelő pénzösszeg nem állt rendelkezésre. Volna azonban egy megoldás. Az, hogy a Zakarpatszka Pravda orosz kiadása teljesen megszűnik, és az ukrán fordításaként jelenik meg. De, ugye, az orosz újságot fölszámolni… hát ez nehéz história, végül is politikai kérdés. Ettől nekem lelohadt a reménységem. Csatát nyerni az orosz lappal szemben… Szinte lehetetlen. De azért igyekeztem Kijevben befolyásos támogatókat szerezni az ügyünknek.
És a csoda megtörtént, és nem is sok idő múlva. Az orosz kiadás megszűnt, én pedig indulhattam Moszkvába, hogy bemutatkozzam, s itt megkapjam főszerkesztői kinevezésemet.
1967. március 8. Az önálló lap első számát könnyebben hoztuk össze, mint a közösét. Voltak már, bár kevesen, írni tudó munkatársaink, s ezek megtáltosodtak, hogy megszabadultak az ukrán rovatvezetői gyámkodástól, többen maguk is egy-egy rovat élére kerültek. A fordításos gárdából is írtak már néhányan. További munkatársak toborzása sem volt már olyan nehéz: az elmúlt két év során számos külsős gyakorolta be magát az írásba, lehetett közülük válogatni. Hát sok hátránya mellett, ebben a vonatkozásban előnyös volt a közös újság, és volt még egy hozadéka a két évtizedes függőségnek: a nehezen szerzett szabadságot munkatársaink úgy őrizték, mint a szemük fényét, mindent készek voltak megtenni lapjukért, felvirágzásáért. Visszatértek az újsághoz azok az egykori fiatal munkatársak is, akik a fordításos laptól távozván fontos munkakörökben szereztek értékes tapasztalatokat.
Lapunk gyorsan elfoglalta méltó helyét: az olvasóknál népszerűséget, a vezetésnél tekintélyt szerzett. Az újság csaknem 40 ezer példányban fogyott el (a fordításosat 17 ezerben nyomtatták), szóval gyakorlatilag minden magyar családhoz eljutott. Gazdasági és társadalompolitikai rovataink éberen rajta tartották szemüket régiónk életén, ennek problémáin, sőt, ezekbe a folyamatokba pozitívan be is avatkoztunk. Emlékezetes akciónk volt például, amikor a faipari tröszt működési zavarainak kitapogatása után (fennakadások az üzemek közti szállításokban) szerkesztőségünkben gyűjtöttük össze az egységek vezetőit, s itt biztatásunkra szerződésben rögzítették az egymás iránti kötelezettségeiket, s ennek megtartását időről időre ellenőriztük. Az eredmény: több milliós megtakarítás. Művelődési rovatunk a kulturális intézmények, tanintézetek munkáját elemezte, maga köré gyűjtötték szellemi, művészi életünk jeles személyiségeit. Váradi-Sternberg János neves történész professzor például először lapunkban tette közzé kutatási eredményeit. Magyar irodalmi folyóirat pótlására hetente közöltünk ilyen gyűjteményt (külön ifjúságit is), s olykor nagy alakú számunknak a felét is elfoglalta. Fontos volt számunkra, hogy az egykori fordításos újság mulasztását pótolva, a szokottnál széleskörűbben méltassuk a magyar történelem, kultúra évfordulóit. A nagy költő születésének 150. jubileuma előtt Petőfi-évet hirdettünk, hetente közöltünk az alkalomnak szánt cikket, a jeles napon mi rendeztük a megyei szintű ünnepséget. Hasonlóképp emlékeztünk meg Móricz Zsigmond, Bartók Béla centenáriumáról.
Arra törekedtünk, hogy olyan műhelyként is működjünk, amely kiveszi részét a magyar szellemi élet fejlesztéséből. A szerkesztőségünk égisze alatt tevékenykedő József Attila Irodalmi Stúdió sok olyan alkotót indított útjára, aki ma irodalmi életünkben fontos szerepet játszik, többnek az első könyvecskéjét is letettük az olvasó asztalára. Azóta is nagy sikerrel szereplő fiatal magyar képzőművészek első tárlatát rendeztük meg szerkesztőségünk kultúrtermében. A hatóság évekig akadályokat gördített az elé, hogy Ungváron magyar énekkar alakuljon. Szerkesztőségünk tekintélyével ezt sikerült kivívnunk. A Kárpáti Igaz Szó Olvasóinak Petőfi Énekkara műkedvelő, de teljesen professzionális hangzású kórus volt, nagy tetszést aratott a falvainkban megrendezett Kárpáti Igaz Szó fesztiválokon.
Eredményeinket széleskörűen elismerték. Lapunk fennállásának 60. évfordulóján számos munkatársunk kormánykitüntetést kapott, maga az újság is. Kollégáink érdemes újságírók lettek. S mikor 1984-ben Moszkvában be kellett számolnom munkánkról, itt is a legteljesebb elismerést kaptuk, s külön is kiemelték kultúraépítő tevékenységünket.
De azért az életünk-munkánk nem volt – mint mondani szokás – fenékig tejföl. Nyomasztottak bennünket a nehéz idők terhei. Olykor olyan utasításoknak kellett eleget tennünk, amelyeket nem követhettünk jó szívvel. Ma már lehet vitatkozni azon, mi lett volna jobb: ha ezeket nem teljesítjük, lehet nehezen kivívott lapunk létét veszélyeztettük volna…
(Balla László visszaemlékezésének első részét október 24-i számunkban, a második részét november 7-i kiadásunkban közöltük.)
