Közeledik a Kárpáti Igaz Szó centenáriuma, 2020. január 31-én lesz száz éve annak, hogy megjelent a legrégebbi kárpátaljai újság első száma, akkor még más néven, Munkás Újság címmel. Ebből az alkalomból sajátos visszaszámlálást indítunk, hétről hétre valami érdekes, különleges olvasnivalóval rukkolunk elő, amihez páratlanul gazdag laptörténetünket hívjuk segítségül.
Ennek a nehéz, tekervényes útnak a felvázolására Balla Lászlót (1927–2010), a lap egykori főszerkesztőjét hívjuk segítségül, aki 20 éven át, 1967-től 1987-ig irányította a szerkesztőség munkáját, s aki 2007-ben egyszer már megjelentette háromrészes, rövid változatát visszaemlékezéseinek, amit most ismételten publikáltunk.
Balla László visszaemlékezésének első részét, második részét, és harmadik részét korábbi lapszámainkban olvashatják. A Balla László nyugállományba vonulását követő időszak felelevenítésére szerkesztőségünk mostani munkatársai vállalkoztak. A 1980-as évek végéről és a 90-es évekről Horváth Sándor vall.
Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.
(Bethlen Gábor)
Amikor elhatároztuk, hogy a Kárpáti Igaz Szó centenáriumának apropóján felelevenítjük a lap múltját, nem is sejtettem, milyen nehéz feladatot róttam magamra azzal, hogy elvállaltam a Balla László nyugállományba vonulása utáni bő egy évtized krónikásának szerepét.
Kezdeném azzal, hogy – ellentétben egykori főszerkesztőmmel – sajnos nem vagyok rendszerező, naplóíró alkat. Így aztán annak, aki kronológia összegzést, lexikonba illő időrendiséget, tény és tárgyszerűséget vár, bizony nem tudok megfelelni.
Persze próbálkoztam forrásanyagok felkutatásával. Ennek eredményekét találtam is feldolgozásokat, ám az általam vizsgálandó időszakot mindegyik elintézi pár mondattal, jobb esetben néhány szubjektív megállapítást tartalmazó bekezdéssel.
Így aztán nem marad más hátra, mint hogy abból főzzek, amim van, feljavítva némi hozott anyaggal.
Tessék. Tálalok.
Első fogás
Balla László nyugdíjba vonulása után, kisebb hiátust követően Behun János lett a főszerkesztő. Laci bácsi egy későbbi beszélgetésünk során úgy fogalmazott, hogy az adott körülmények közt jobb nem is történhetett volna velünk. Akkor, később és most is osztom ezt a véleményét. Egyrészt Behun korábban már dolgozott a lapnál, másrészt nagy ambícióval látott munkához, s ez sokunkat inspirált. Emellett inkább partnerként, s nem vezetőként lépett fel. Nem kivételezett, csak a teljesítményt ismerte el.
Az alábbi történet – dicsérő szavak nélkül is – hűen tükrözi habitusát, vezetői kvalitásait.
János, amennyire lehetett, igyekezett redukálni a hivatalos, azaz senkit nem érdeklő beszámolómat. Szinte követelte a színes, olvasmányos cikkeket. A szó szoros értelmében vadásztunk az ilyen témákra. Megtudtam, hogy Ungváron van egy úgynevezett atomóra. Egy konferenciáról ismertem a metrológiai intézet vezetőjét, sikerült megbeszélni vele a riportot. A fotóssal elmentünk a helyszínre, ő kattintgatott, én kérdezgettem a munkatársakat (akik készségesen, de néha igencsak mosolyogva) válaszoltak. Bár nagyon távol állok a mérések tudományától, az írás végül elkészült. Viszont, mint annak idején mindenütt, a kutatóintézetben is akadt egy öntudatos elvtárs, aki jelentette látogatásunkat.
Jött felülről a tiltás. Behun pedig kérdezte: pocsemu. A válasz: mert az intézet titkos. Behun: nem az…
A vége az lett, hogy a magas hatóság azzal a feltétellel engedélyezte az írás közlését, hogy fordítsuk le oroszra, s küldjük el a még magasabb kijevi hatósághoz.
Az orosz szót meghallva én már hagytam volna az egészet. Behun viszont nem. Fordíttatott, elküldte. Válasz persze nem jött. A főszerkesztő utánaérdeklődött, hogy mennyi az ilyenkor előírt válaszadási határidő, mivel az bőven letelt, elvette az asztalomról a kéziratot, s a másnapi számban már benne is volt. Megkérdeztem: nem lesz nekünk ebből bajunk? A válasza az volt: „Neked nem. Én vállalom a következményeket.”
Néha elgondolkodom: mi lett volna, ha Behun Jánost nem támadja meg a halálos kór, s több idő adatik neki a lap élén…
Második fogás
…mert, ahogy Balla D. Károly (aki saját KISZó-s munkásságát így foglalja össze: „Az 1990-es évek kezdetéig cirka másfél évtizeden át nemcsak a lap egyik legtöbbet publikáló külső szerzője voltam, hanem szerkesztőként is részt vettem az újság munkájában (1981-től apám nyugdíjba vonulásáig – 1987 – a Lendület c. rovatot gondoztam társadalmi munkában, részben Horváth Sándorral és Dupka Györggyel karöltve), majd ezt követően félállású főmunkatárs lettem és 1988-89-ben az Új Hajtás c. melléklet irodalmi publikációinak voltam a felelőse.”) megállapítja a múlt század 90-es éveiről: a teljes pénztelenség körülményei közepette a negyvenezres példányszám nagyjából egyötödére (!) csökkent… Az elmúlt 15 évben vegyes kvalitású és elkötelezettségű főszerkesztők váltották egymást a lap élén.
Azért fűszerezzük meg ezt a pecsenyét, mert így ízetlen lenne.
Azok a 90-es évek, minden bizonytalanság, ellentmondásos történés, kaotikus politikai csatározás, pénztelenség mellett (ellenére) hoztak valami olyasmit, amit korábban nem tapasztaltunk – reményt, szabadabb légkört. Igaz, a szovjet birodalom összeomlását, a rendszerváltást kísérő lelkesedést túlságosan is hamar lehűtötte a felismerés: magyarként ezután sem lesz könnyebb, mégis megteremtődött annak esélye, lehetősége, hogy mi magunk dönthessünk…
Balla D. Károly ezt az időszakot a lap mélyrepüléseként emlegeti. Igaza mellett több megcáfolhatatlan tényt sorakoztat fel. Hiba lenne, ha szépítenénk, pláne ködösítenénk.
Persze sorolhatnám a mentőkörülményeket: a fizetésünk egy heti élelemre sem volt elegendő. Ősrégi írógépeken klimpíroztunk. Az első számítógépemen folyamatosan enterezni kellett, mert különben a fekete képernyőn a végtelenbe futott a sárgán vibráló betűsor. Nem egy olyan telet vacogtunk végig, amikor reggelre befagyott az asztalon hagyott pohárban a víz…
Viszont az is tény, hogy a lap nem teremtette, hanem tükrözte, közvetítette (mit tegyen mást egy újság?!) mindazt, amit az ország, a magyarság produkált.
A desszert
Már csak érintettségem okán is ide kívánkozik (a lapban majd tíz évvel hamarabb jelent meg az első versem, mint az első cikkem), hogy a KISZó sokáig (ez főként a 70-es, 80-as évekre igaz) szinte az egyetlen felület volt, ahol magyar irodalmi szöveget lehetett publikálni. Az újság égisze alatt működött a József Attila Irodalmi Stúdió. Erről már jóval gazdagabb forrásanyag áll rendelkezésre, így a desszertet Dupka György elkészítésében kínálom.
„A József Attila Irodalmi Stúdiót 1981. december 20-tól háromtagú elnökség irányította: Balla D. Károly, Dupka György és Horváth Sándor. Az elnökség munkáját vezetőség segítette, amelynek tagjai, az említetteken kívül Debreceni Mihály, Finta Éva és Füzesi Magda volt.
A korábbi, de a vezetőségváltás után formailag és tartalmilag is felújított fórumuk, a 38 000 példányszámú Kárpáti Igaz Szóba betördelt, kivágható, összefűzhető Lendület című irodalmi oldal – Balla László ötlete – megmaradt …
A Lendület mellett… a Kárpáti Igaz Szó önálló versesköteteknek is helyet adott: a laptestbe tördelve, kivágható és összefűzhető formában 15 kis költői válogatás jelent meg1979 és1986 között (38 ezres példányban!).
A József Attila Irodalmi Stúdió Könyvtára sorozatban megjelent verses füzetek: Horváth Gyula: Pólusok, 1979; Ferenczi Tihamér: Szívem volt már minden, 1979; Finta Éva: Vállalkozás az örömre, 1979; Dupka György: Ikarusz éneke, 1979; Balogh Miklós: A mindenség tenyerén,198.; Imre Sándor: Menetrend nélkül, 1980; Horváth Sándor: Itt és most, 1981; Demjén Miklós: Hív a távol, 1982; Füzesi Magda: Egy ember a tömegből,1983; Nagy Zoltán Mihály: Dolgok igézetében, 1983; Kőszeghy Elemér: Teremtő titkok, 1984; Tárczy Andor: Ölelkező évek, 1985; Balla Teréz: Így jöttem, 1985; Fodor Géza: Széltükör, 1986; Megtart a szó, segít az ének (Tizenöt költő 15 verse, Gyűjtemény a József Attila Irodalmi Stúdió fennállásának 15. évfordulója alkalmából.”
Asztalbontás
Maga az írás folyamata magányos tevékenység, ám ahhoz, hogy a cikkek újsággá álljanak össze, már csapatmunka kell. A Kárpáti Igaz Szót felvállalók ezt mindig tudták, s ekként cselekedtek.
Horváth Sándor
