KISZó-visszaszámlálás: Mi a csoda?

Közeledik a Kárpáti Igaz Szó centenáriuma, 2020. január 31-én lesz száz éve annak, hogy megjelent a legrégebbi kárpátaljai újság első száma, akkor még más néven, Munkás Újság címmel. Ebből az alkalomból sajátos visszaszámlálást indítottunk, még október 24-én, stílszerűen 100 nappal a jeles esemény előtt.

Hétről hétre valami érdekes, különleges olvasnivalóval rukkolunk elő, amihez páratlanul gazdag laptörténetünket hívjuk segítségül. A KISZó hallatlanul izgalmas, változásokkal teli évtizedekkel a háta mögött közelít a centenáriumához, s fontosnak tartjuk, hogy méltó módon tudjunk visszaemlékezni arra a 100 évre, ami e tekintélyes lap mögött áll. Az elmúlt hetekben mozaikszerűen felelevenítettük a múltat, 1945-től indulva, amikor Kárpáti Igaz Szó lett a Munkás Újságból, s eljutottunk egészen a mai időkig.

Sorozatunkat jelenlegi és egykori igazszósok visszaemlékezéseivel folytatjuk. Itt, a KISZó Online-on a legutóbbi egy hét során Kolbász Katalin korrektorunk és Maszkalik Aranka egykori munkatársunk vallott arról, hogy milyen is igazszósnak lenni. Most  Turányi József következik, aki 1975-től 1989-ig dolgozott főállásban a lapnál, de utána sem szakadt el tőlünk. A mai napig – bár kisebb-nagyobb megszakításokkal – publikál a KISZó-ban.  Íme, az ő vallomása:

“Mint köztudott, rövidesen méltatja a Kárpáti Igaz Szó a lap – és jogelődjei – centenáriumát. Mit jelent(ett) számomra ez a lap? Kissé előreszaladva máris bevallom, hogy sokat! Nagyon sokat!

Már csak temetéseken…

A feltett kérdésre adott válasz előtt szeretnék dicsekedni egy keveset. Azzal – egyebek mellett –, hogy az anyaországba átkerült kollégák közül én szerveztem meg a legtöbb itteni „igazszós” találkozót. Igaz, hogy nem mindig kellő sikerrel. Az első és igazán sikeres találkozón a Pesty Fekete Doboz (televíziós) szerkesztőségében voltunk több mint negyvenen. E számba beleértendők olyanok is, akik inkább csak a KISZó holdudvarához tartoztak, viszont szinte mindenki eljött, aki anno ott dolgozott, de aztán később kénytelen volt mégis az anyaországban boldogulni. A későbbi találkozók (itt, a sóskúti portánkon, Egyházasdengelegen Balogh Eszter – drága Eszti, nyugodj békében! – Balogh Jóska, Mátyás-Cséka Jutka szervezésében, Bándiné Tóth Kláráéknál Csömörön) már nem voltak olyan népesek, sikeresek. Mindezeken túl már csak igen szomorú alkalmakkor, vagyis temetéseken találkoztunk. Én mégis fontos jelentőséget tulajdonítok mindennek és az egésznek, amiről fentebb szóltam.  Miért?  Nos, sok határon túli magyar szerkesztőségből (Erdélyből, Felvidékről, Vajdaságból stb.) kerültek át ide az anyaországba tollforgatók, de hogy nem tartják egymás között hozzánk hasonló mértékben a kapcsolatot – arra fogadni mernék! Bármibe! Bár be kell vallani, hogy „sokaságunkba”, összetartásunkba belejátszik két nagyon-nagyon szomorú geopolitikai alapvetés is. Egy, hogy Magyarország a világ egyetlen országa, amely körös-körül csakis saját népével határos. Kettő: a határon kívül rekedt magyar közösségek közül a kárpátaljai magyarság került az összehasonlíthatatlanul legrosszabb, legszerencsétlenebb helyzetbe. Lehet, hogy ez a hendikep is ösztönzi az összetartásunkat…

A következő, amivel még dicsekedni szeretnék, hogy az anyaországba került kollégák közül talán én tartom a legkövetkezetesebb kapcsolatot az „anyaszerkesztőséggel”, és én vagyok az, aki még rendszeresen – bár kisebb-nagyobb megszakításokkal – publikál a KISZó-ban.

Van összehasonlítási alapom

Akkor most, ennyi melldöngetés után térjünk át az eredendő kérdésre: mit jelent(ett) számomra a lap? Már utaltam rá fentebb: nagyon sokat! Pontosítani szeretném, hogy én csak az 1975 és az 1989 közötti szerkesztőségi viszonyokról szólhatok, mert 1988 végén vállalkozásba kezdtem. Bár mint ilyen még valamikor 1995-ben egy rövid ideig tudósítottam a Beregszászi és Nagyszőlősi járásból, készítettem az autós oldalt, de már a szerkesztőségi belső légkört nem ismerhettem, már nem igazán voltam annak része. Annál határozottabb, jobb véleménnyel lehetek a fentebb említett mintegy tizenhárom esztendős korszakról.

Azt hiszem, nem túlzok azzal az állítással, hogy a KISZó szerkesztősége, a helyi tévé magyar szerkesztőségével, a könyvkiadóval együtt a kárpátaljai magyar humán értelmiség komoly, meghatározó, véleményformáló, elismert, felkészült elitje volt.

És még inkább azzá lett, a gorbacsovi „glásznoszty” korszakában. Például az akkor megjelenő Sajtótükör oldalán olyan leleplező anyagok – igaz, átvettek – jelenhettek meg, amilyenek még az akkori magyarországi lapokban sem láthattak volna napvilágot…

Van még egy okom, hogy szívesen beszéljek arról a munkahelyi, szakmai légkörről, ami jellemezte azokban az években a KISZó munkaközösségét: van összehasonlítási alapom. Később ugyanis több szerkesztőségben is megfordultam, dolgoztam, bedolgoztam. (Színes Vasárnap, Pesty Fekete Doboz, Ludas Matyi, Magyar Hírlap, Katasztrófavédelem, Egyenlítő, Új Egyenlítő, néhány orosz lap stb.)

Sehol nem volt ilyen szigor

Sehol nem voltak olyan szigorú követelmények a leadott anyagok minősége, kidolgozottsága, átgondoltsága kapcsán, mint a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségében. Az Egyenlítőt kivéve egy lapszerkesztőségben – már ahol dolgoztam-bedolgoztam – sem volt olyan nagy az analitikus írások aránya, mint KISZó-ban.

Sehol nem voltak olyan szinten megbeszélve, megvitatva a készülendő és megjelent anyagok, mint a KISZó-ban. Sehol nem volt annyi szakmai vita, mint itt.

A szakmai munkának igazából csak egy rettenetes visszásságát említhetem most. Éspedig azt, hogy még „a túltervezettség is el volt túlozva”.  Az itteni, magyarországi szerkesztőségekben szinte el sem akarták hinni a kollégák, hogy mennyi és milyen terveket kellett készítgetnünk, és milyen ortodox  és  következetes volt a vezetői  ragaszkodás azok megvalósításához.  Egy napilap vezérlésében, futtatásában összehasonlíthatatlanul több aktualitásnak, jól értelemben vett improvizációnak, operativitásnak kellett volna lenni. Hisz szinte mindennap történik-történhet valami, amire egy-két héttel előtte nem lehet számítani. Ettől függetlenül a KISZó szerkesztősége az általam jelzett időben egy nagyszerű szakmai iskola volt.

Aki itt elismerten tette dolgát, az bármely anyaországi országos lapban is megállta volna a helyét.

Hogy aztán sokan mégis más szakterületen valósították meg önmagukat? Ez talán azzal függ össze, hogy az utóbbi évek, évtizedek az írott, nyomtatott sajtó lassú, folyamatos, de menthetetlen agóniájának a korszakát hozták. Változik az élet, változnak az olvasói szokások. A neten, a Facebookon már szinte mindenki újságíró. Még az is, aki nem csak hogy nem tud, de nem is akar helyesírási hiba nélkül leírni egy félmondatot. Hogy a gazdasági, társadalompolitikai, szociológiai háttértudásról, olvasottságról már ne is beszéljünk…

A nyomtatott sajtó leépülésének szomorú, sötét képe előtt érdemes visszakanyarodni a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségének tevékenységéhez. Az én szememben egy kisebbszerű gazdasági csoda, hogy a zavaros, válságos, vadkapitalista körülmények között a rendszerváltás óta eltelt közel három évtizedben egyáltalán a felszínen tudott maradni és manapság is meg tud jelenni ez a lap, anélkül, hogy erőteljesebben degradálódott volna a bulvár felé! Hogy ez mikor, milyen külső segítség, támogatás árán (vagy enélkül) volt és lehet megvalósítható – nem tudom, mert annyira nincs rálátásom a gazdasági, pénzügyi háttérre. Abban viszont biztos vagyok, hogy a szerkesztőség munkaközösségének, vezetésének mindebben elévülhetetlen érdemei vannak! Csak így tovább –  a következő centenárium felé!”

Turányi József 

Forrás:
KISZó

Post Author: KISZó