KISZó-visszaszámlálás: Mit jelentett számomra az Igaz Szó?

Közeledik a Kárpáti Igaz Szó centenáriuma, 2020. január 31-én lesz száz éve annak, hogy megjelent a legrégebbi kárpátaljai újság első száma, akkor még más néven, Munkás Újság címmel. Ebből az alkalomból sajátos visszaszámlálást indítottunk, még október 24-én, stílszerűen 100 nappal a jeles esemény előtt.

Hétről hétre valami érdekes, különleges olvasnivalóval rukkolunk elő, amihez páratlanul gazdag laptörténetünket hívjuk segítségül. A KISZó hallatlanul izgalmas, változásokkal teli évtizedekkel a háta mögött közelít a centenáriumához, s fontosnak tartjuk, hogy méltó módon tudjunk visszaemlékezni arra a 100 évre, ami e tekintélyes lap mögött áll. Az elmúlt hetekben mozaikszerűen felelevenítettük a múltat, 1945-től indulva, amikor Kárpáti Igaz Szó lett a Munkás Újságból, s eljutottunk egészen a mai időkig.

Exkluzív sorozatunkat az elmúlt hetekben egykori és mai igazszósok visszaemlékezéseivel folytattuk. Múlt héten Turányi József osztotta meg gondolatait. Ezúttal Mátyás Judit következik, aki 13 éven keresztül dolgozott szerkesztőségünkben. Őszinte vallomásából azok is tiszta képet kapnak a korrektúra fogalmáról, akiknek kevés ismeretük van az újságkészítésről. Íme, az ő vallomása:

“Hogy mit jelentett számomra bekerülni az Igaz Szó szerkesztőségébe? Egy csodálatos lehetőséget, ami „csupán” a sorsomat változtatta meg.

Szánkózás a Pliska-hegyen. Balról jobbra: Maszkalik Aranka, Bornemissza Eszter, Kövy Edit, Mátyás Judit

Mindig is történelemtanár szerettem volna lenni, igyekeztem jól tanulni. Így sikerült is jelesre leérettségiznem, mégis két egymást követő évben nem jutottam be az egyetem történelemszakára. Mind az öt tárgyból ötös lett a felvételi vizsgám, de az egyetem elutasított azzal, hogy a munkahelyem nem felel meg a választott szakmának. Abban az időben szinte lehetetlen volt egy magyar fiatalnak a történészi hivatásra felkészítő szakmát találnia. Akkoriban elsősorban rendőröket, katonatiszteket preferáltak ezen a szakon. Hát ezt azért semmiképp nem vállaltam.Egyedül a Kárpáti Igaz Szó szerkesztősége volt egyféle JollyJoker, mivel egy napilapnál mindenféle szakma képviseltette magát. Az akkori főszerkesztő segített, hogy megvalósulhasson az álmom, felvett kifutónak. Ez a munka főként abból állt, hogy szó szerint futkároztam a szerkesztőség és a nyomda között, odafelé kéziratokkal, visszafelé kefelevonatokkal és újra vissza a szerkesztői javításokkal. A szerkesztőség humán állományára is jellemző volt a mozgás, így rövid időn belül beolvasóvá avanzsáltam, majd korrektorrá, végül főkorrektorrá. Egy rendkívül barátságos és intelligens, mondhatnám olvasott társaság fogadott a korrektúrában. A korrektorok és beolvasók – kiknek dolga az volt, hogy fennhangon olvassák be a korrektornak a kéziratot, hogy egy szó se  maradjon ki – feladata röviden abból állt, hogy a lap nyomtatásra való előkészítése során kiszűrjenek minden lehetséges helyesírási és értelmezési hibát, magyartalanságot a szövegből,figyeljenek a formai dolgokra, így  a fotók alatt megfelelő képszöveg legyen, a betűtípusok ne keveredjenek, címek, alcímek, dátumok, oldalszámok helyükre kerüljenek. Előfordult, hogy meg kellett húzni, rövidíteni a szöveget, hogy beférjen a neki szánt helyre. A lap imprimálásának konkrét időpontja volt – 18.15 óra –, amikorra nyomtatásra készen, szignálva át kellett adni a betördelt oldalakat a gépmesternek, és indulhatott a rotációs gép. Ezért nyolc kollégámmal folyamatosan összedolgoztunk, segítettünk egymásnak, hogy tartsuk a határidőt és a szakmai rész se csorbuljon. Olyanok voltunk,mint egy összeszokott tűzoltócsapat. Egy szemrebbenésből értettük egymást, amikor szavakra nem volt idő. Egy ilyen, időről időre feszültségekkel teli munkát csak konfliktusmentes légkörben, jó humorérzékkel, iróniával lehetett ellátni.

Számos ilyen helyzetre emlékszem szívesen vissza. A korrektúra tanonc beavatása azzal kezdődött, hogy elküldték a tükörért (szakszó: az újságoldal terve, amelyen pontosan be vannak rajzolva a tördelendő cikkek hasábjai, címei, a fotók). Ha nem a tördelőterem falán logó kis tükröt hozta a szerencsétlen, akkor jó volt a kezdés.

Előfordult, hogy hajnalig, vagy reggelig benn voltunk, vártuk az aktuális pártkongresszus, plénum vagy főtitkári temetés kéziratát a fordítóktól, akik gyilkos tempóban fordították a szovjet hírügynökség által küldött tudósításokat és az azokra utólag érkező, végtelennek tűnő javításokat (nem taps, hanem hosszan tartó taps, nem ováció, hanem mindenki feláll és hasonló fontos közölnivalók). Éjfél után van egy pont, amikor már olyan fáradtság lesz úrrá az emberen, hogy mindenből viccet csinál vagy mindenen nevet. Ilyen alkalommal fordult elő, hogy megzenésítettünk egy-egy cikket – akár Márton István is megirigyelhette volna – és kórusként énekeltük a kézirat szövegét. Olyan is történt, mivel nyomdában nincs hiány ólomban, hogy Luca napon, várakozás közben ólmot öntöttünk.

Nem tudom nem megemlíteni Mankovics Lonci néni beolvasót, aki derűjével sokszor oldotta a feszültséget. Ő naponta kétszer olvasta be a cikkeket, egyszer a hasábkorrektornak, másodjára már betördelt oldal korrektorának. Akadt remittenda is bőven, amiből a családnak is vihetett olvasnivalót. Lonci néni mégis mindig egy évre előfizette a lapot. Csodálkozva kérdeztük, miért? Azért, hogy a megyei pártvezetés lássa, sokan vannak magyarok Kárpátalján, és igénylik a magyar napilapot, válaszolta. Akkoriban 16 ezer előfizetője volt a Kárpáti Igaz Szónak.

A szerkesztőség átköltözése a ’80-as évek elején a Gagarin utcába, a lapkiadó és nyomda újonnan épített sivár betonépületébe a korrektúra maroknyi csapatát is megviselte. Ott már lifttel közlekedtünk, volt étterem és nóvumként csőposta a szerkesztőség és a tördelőterem között, miáltal lazult a munkakapcsolat a nyomdászokkal, azonban vicces helyzetek itt is adódtak. Mint például, amikor morogva, zajosan érkezett a vákuummal működtetett csőrendszeren keresztül a kapszula, melyben gondosan összehajtogatva benne volt a korrektúraoldal, időről időre kisegér is futott előtte, előbb ő pottyant a kosárba.

A korrektorok szakmai felkészültsége kiváló, a magyar helyesírás mondhatni a kisujjukban volt. Emlékszem, amikor 1986-ban jelentősebb változtatásokat vezetett be az MTA a magyar helyesírásban, pillanatokon belül beszereztük az új helyesírási szabályzatot és még hamarabb el is sajátítottuk. Persze, emellett fújtuk az aktuális Központi és Politikai Bizottság tagjainak neveit, ha álmunkból keltettek volna fel, akkor is hiánytalanul és hibátlanul (nem ez volt az egyetlen, később a történelem szemétdombjára kerülő tudáshalmaz). Pontosan tudtuk, hogyan írják a külföldi politikusok, írók (Shakespeare stb.), művészek nevét, a földrajzi neveket, gyakran vettük kézbe az idegen szavak szótárát, hogy kontrolláljunk egy-egy kifejezést. A szakmaiságból nem engedtünk, még ha időnként az ügyeletes szerkesztővel kellett is vitába szállnunk.

Sokszor éreztem úgy, a lapbéli kollégákkal együtt kis magyar szigetet alkotunk, gyakran kirándultunk, már a buszon megszólaltak a magyar népdalok, lassan egyre többen csatlakoztak hozzánk. Az éneklésben különösen Varga Éva, Kövi János, Zékány Mityu jeleskedtek gyönyörű, érces hangjukkal. Sose felejtettük köszönteni a születés- és névnaposokat, ott voltunk az új otthonok avatásán, együtt örültünk a kisbabák érkezésének.

Ez az én történetem, melyhez hozzátartozik, hogy végül, elfogadható munkahelyemnek köszönhetően, harmadik nekifutásra bekerültem az egyetem történelem és társadalom-tudományszakára.  Nem lettem történelemtanár, bár az egyetemet jelesre végeztem. Magával ragadott a nyomda, a friss újság illata, a feszült várakozás, hogy kézbe vehessem a még gépmeleg újságot. Ma is az impresszummal kezdem az újságolvasást.

Mindig szerkesztőségben vagy a lapkészítéssel szoros kapcsolatban levő munkahelyen dolgoztam, és ezt valóban az ungvári Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségében eltöltött tizenhárom évnek köszönhetem. Áldott legyen a már eltávozott kollégáim emléke.”

 

Mátyás Judit

(Budapest)

Forrás:
KISZó

Post Author: KISZó