Közeledik a Kárpáti Igaz Szó centenáriuma, 2020. január 31-én lesz száz éve annak, hogy megjelent a legrégebbi kárpátaljai újság első száma, akkor még más néven, Munkás Újság címmel. Ebből az alkalomból sajátos visszaszámlálást indítottunk, még október 24-én, stílszerűen 100 nappal a jeles esemény előtt.
Hétről hétre valami érdekes, különleges olvasnivalóval rukkolunk elő, amihez páratlanul gazdag laptörténetünket hívjuk segítségül. A KISZó hallatlanul izgalmas, változásokkal teli évtizedekkel a háta mögött közelít a centenáriumához, s fontosnak tartjuk, hogy méltó módon tudjunk visszaemlékezni arra a 100 évre, ami e tekintélyes lap mögött áll. Az elmúlt hetekben mozaikszerűen felelevenítettük a múltat, 1945-től indulva, amikor Kárpáti Igaz Szó lett a Munkás Újságból, s eljutottunk egészen a mai időkig.
Exkluzív sorozatunkat az elmúlt hetekben egykori és mai igazszósok visszaemlékezéseivel folytattuk. Mátyás Judit után most Horváth Sándor, megbízott főszerkesztőnk mesél. Íme, az ő vallomása:
Múltmorzsák
Az a szerencse ért, hogy e hasábokon két írásban is értekezhetek a Kárpáti Igaz Szó centenáriuma apropóján. Az első alkalommal bizony szorított, sőt úgy éreztem, gúzsba köt a feladat.
Most viszont szabad a pálya.
Volt kollégám, aki beszámolót írt, más riportszerűen oldotta meg a feladatot, akadt tanulmány, és még sorolhatnám a műfajokat.
A palettát színesítendő, én „múlthírekkel” rukkolok elő. Főként azért, mert ez a műfaj fegyelemre kényszerít (nehogy megszaladjon az ember tolla, pontosabban, nehogy elszabaduljon a számítógép klaviatúrája).
Two in one
Ha Kovács Elemér barátommal és kollégámmal találkozom, általában beszámol arról, milyen tartalmasan elbeszélgetett emberekkel, akik hogylétem felől, rokonságom tagjairól érdeklődtek, mivel meg voltak győződve arról, hogy ő én vagyok.
E csereberének történelmi hagyományai vannak.
A múlt század 80-as éveinek elején „kiszálltam” az egyik Ungvár közeli kolhozba, nem is sejtve azt, hogy már ott vagyok…
Amikor beléptem az irodába, a titkárnő nem is kicsit morcosan fogadott
– Hát mondtam magának, hogy az elnök elvtárs a farmon van!
– Elnézést, de én csak most szálltan le a buszról.
– Ne szédítsen. Tíz perce sincs, hogy elmagyaráztam magának, hol keresse az elnök elvtársat.
– A Kárpáti Igaz Szóból jöttem…
– Tudom, onnan jött az előbb is…
Nem tudom, mi lett volna a tudathasadásos jelenet vége, ha nem toppan be az elnök elvtárs és Kovács Elemér.
Viszont a hölgy arcát soha nem felejtem el, amint előbb rám, majd kollégámra nézett, és a mustrát még néhányszor megismételte.
Azóta Elemérrel pontosan egyeztetünk családunk hogylétéről, a velünk történtekről, hogy pontos információkkal szolgálhassunk az érdeklődőknek.
Csak magyart!
Azok a bizonyos 80-as évek (melyeket mostanság csak a pangás éveiként emlegetnek) produkáltak ma meglepőnek tűnő eseteket is. Egy alkalommal, valamelyik „szovjet ünnep” kitüntetészáporos időszakában elküldtek a Nagyszőlősi járás egyik településére, hogy egy állami kitüntetettel készítsek interjút. A rovatvezetőm figyelmeztetett, a riportalanynak okvetlenül magyarnak kell lennie. Tehát, kérdezzek rá a nemzetiségére.
Úgy tettem. Bemutatkoztam – magyarul. Feltettem a kérdést – magyarul.
– Anyám magyar volt, apám magyar volt. Én már nem vagyok magyar – mondta a derék ugocsai – magyarul…
Ki, mit csinál a sporttal?
Még mindig a nyolcvanas évek. Lapértekezlet. A sportrovat vezetőjét a főszerkesztő keményen megbírálta, mert a a sportoldal folyamatosan „vakon” jelent meg.
A kritikát zokon vevő kolléga a szobája felé bandukolva félhangosan morfondírozott:
– Persze, mert Matyi le sem fütyöli (persze egy trágár kifejezést használt) a sportot.
A fotós a laborjában tett-vett, az ajtó nyitva volt. Igazából csak a nevére figyel fel, s azonnal válaszolt:
– Dehogyisnem Henrik bácsi, dehogyisnem…
(folytatás a lap 125. évfordulóján)
Horváth Sándor
