A Parcelláknak elnevezett hely Visk nagyközségtől keletre, közvetlen az ukrán–román államhatár tőszomszédságában terül el. Dimbes-dombos, lankás terület. Gyümölcsösök, kaszálók borítják. Nevét valószínűleg onnan kapta, hogy az egykoron dús erdő borította területet néhány jómódú gazda megvásárolta a kincstártól és felosztotta egymás között, azaz felparcellázta. Így lett az erdő helyén gyümölcsös és kaszáló. Mivel Visktől több mint nyolc-tíz kilométer távolságra van a Parcellák, abban az időben a gazdák kisebb házakat építettek ott, hogy a munkálatok idején több napon keresztül ott tartózkodhassanak, hogy legyen hol megszállniuk.
A terület vadászati szempontból nem lényeges, mivel az államhatár tőszomszédságában van. Nagyritkán előfordul vaddisznó, őz, szarvas. Apróbb vadak: nyúl, fácán, róka gyakoribb, mivel az utóbbi időben szederbokrok kezdik benőni ezt a területet. A Romániából átkóborló farkasok is igen kedvelik ezt a területet, gyakran megdézsmálják a gazdák jószágait. A Parcelláktól délre folyik a Micsó-patak. Ezen a helyen 1904-ben a két Blaskovics testvér egyike egy lövésből két medvét terített le oly módon, hogy a lövedék áthatolva az első állaton megölte a másodikat is. Mindkét állatot kitömték, és a magyarországi Tápiószelei Blaskovics Múzeumban napjainkban is láthatók.
A Micsó-pataktól veszi kezdetét egy hatalmas erdős terület, a Poján, egy négy-ötszáz hektáros vegyes erdő. A Poján legfelső csücskében, ahol a román–ukrán államhatár derékszögbe fordulva nyugatnak tart, található a Poján láz, egy, hatalmas koronájú tölgyfákkal díszített kaszáló. Volt itt egy nem nagy faház is, amely menedékül szolgált az arra járóknak rossz idő esetén. Sajnos, valamikor az 1970-es évek közepén a szovjet „kultúra” ezt is tönkretette.
Ahol az államhatár derékszögű formát vesz, találjuk az úgynevezett Öreg Homokbányát. Nevét valószínűleg laza talajáról kapta. A két határsáv közt helyenként több száz méter a távolság, ami lehetővé teszi a fakitermelést és a vadászatot is, természetesen, szigorúan a helybéli határőrség engedélyével. Az őrs a Fenes (Jablonyivka) falucskában található.
Most a Régi Homokbányánál történt esetet szeretném elmondani, amelyet Hánka Sanyi bácsitól hallottam valamikor.
Egy szarvasbika esete
A szóban forgó területen időnként törvényesen lehetett vadászni, ha a határőrség és a Bustyaházai Erdőgazdaság is engedélyt adott rá. Mivel Sanyi bácsi a fönt megnevezett erdészet munkása volt, ki tudott eszközölni egy-egy ilyen engedélyt. Így esett meg, hogy valamikor az 1970-es évek közepén egy szeptember eleji hétvégén Sanyi bácsi néhány barátja társaságában vadászatra indult az Öreg Homokbánya területére, a határzónába. Az 1970-es években felújított, megerősített kerítésen nem járkálhatott senki ki-be, amikor akart, csak a határőr engedélyével az arra kijelölt helyen a megbeszélt időben. A kis csoport úgy beszélte meg az őrsön, hogy szombat délelőtt bemehetnek a nevezett területre, majd vasárnap délután kiengedik őket.
Mobiltelefon még nem lévén, a kommunikáció is nehézkes volt abban az időben. Volt ugyan mindegyik járőrnél telefon, amellyel a kijelölt helyen beszélni lehetett az ügyeletes katonával. Egy ilyen telefont kapott a kis társaság is, hogy veszély esetén kapcsolatot tudjanak teremteni.
Meleg szeptemberi nap volt. Igaz, az éjszakák már kezdtek hűvösebbek lenni. Aki ismeri ezt a vidéket, tudja, milyen huzatos hely, ha nincs felkészülve az ember az éjszakázásra, igen pórul járhat.
Különben ez a terület mind a mai napig a leghíresebb vadváltó hely a környékünkön a romániai Kistécsőtől az ukrajnai Akli-hegyig. Ez a vidék abban az időben, és napjainkban is gazdag vadban. Medve, szarvas, vaddisznók kondái, farkasok – mind megtalálhatók.
A kis csoport már déltájban megérkezett a kijelölt helyre, de mivel még korai lett volna kiülni a lesre, és tüzet sem rakhattak, nehogy elriasszák a közelben levő vadakat, úgy döntöttek, hogy az est beálltáig alvással töltik a hátralevő időt.
Néhány pohár bor elfogyasztása után jót aludtak a friss erdei levegőn. Mikor felébredtek, a nap már hanyatlóban volt, a fák lombjai között csak imitt-amott villantak fel sugarai.
Megbeszélték, kinek melyik leshely jut, ki milyen irányból jöhet az éj sötétjében a zseblámpa fényében, hogy kárt ne tegyenek egymásban.
Abban az időben, magasles nem lévén, a földön összehárított száraz falevélre, esetleg, ha volt a közelben fenyőág, arra telepedtek le, és nekidőlve egy fának vagy bárminek, derékig betakaróztak pokróccal, oly módon, hogy a kezük szabadon mozogjon. Sanyi bácsinak az Öreg Sózóhely jutott leshelyül.
Ezt a helyet ma is így hívják, mindig igen jó vadváltó hely volt már a magyar világban is.
Sanyi bácsi elhelyezkedett az előbb leírt módon, csak még jobb kéztől mindenesetre elhelyezett egy kis kulacs bort, ha éjszaka megszomjazna, ne kelljen vesződnie a keresésével.
Elkezdődött a feszült várakozás. A nap már eltűnt a nyugati horizonton. Az erdőben csönd honolt, csak emitt-amott pattant egy lehulló száraz ág. Estére jócskán lehűlt a levegő. Hiába, szeptember, az szeptember. Az éjszakák is hosszabbak. Sanyi bácsi nekitámasztotta hátát a bükkfának amely alatt ült, és a nagy csendben elaludt. Elbeszélése szerint eseménytelenül telhetett az éjszaka, mert mire fölébredt, halványan ki lehetett venni a fák körvonalait a hajnali szürkületben. Igen elcsodálkozott viszont azon, hogy nem az oldalán feküdt, mint ahogy az este elhelyezkedett.
Szép csendesen megigazította magán öltözékét, és tovább figyelte, mi történik körülötte.
A hajnal csendes volt. Szarvasbőgés vagy bármilyen más nesz nem hallatszott sehonnan. A nap kezdett felemelkedni a Keleti-Kárpátok felé, mikor Sanyi bácsi tőle jobbra, ötven-hatvan méternyire erős csörtetésre lett figyelmes. A zajból felismerte, hogy szarvasbikáról van szó, az agancsok kopogtak a fák ágain. Míg a vad közeledett, Sanyi bácsinak volt ideje felébredni, és a zaj irányába helyezni a fegyverét.
Nem is kellett soká várakoznia, egy nagyobb bükkfa mögül kilépett egy igen szép szarvasbika. A hajnali párában kirajzolódott gyönyörű alakja. A bika keresztben akart elhaladni előtte, de egy pillanatra megtorpant. Sanyi bácsi ekkor húzta meg a ravaszt. A nehéz ólomgolyó (brenneke) földhöz vágta a hatalmas bikát oly módon, hogy az már csülökre kapni nem bírt, de még élt. Szarvával dühében két oldalra dobálta a laza talajt, ez alatt az erdész közelebb ment hozzá, és megadta neki a kegyelemlövést.
A lövések hallatára társai is megindultak Sanyi bácsi felé, mert ők is hallották, hogy az öreg nem a levegőbe lövöldözött.
Mikor mindannyian összejöttek, megvizsgálták a szép páros tízes bikát, mert ilyen volt, és megállapították, hogy az első lövés az állat gerincét törte el.
Sanyi bácsi nagyon örült a sikernek, mosolyogva jegyezte meg társainak: „Úgy vágta agancsával a földet, hogy azt néztem, ha felállna és felvenne az agancsára, csak Bukarestben tenne le.” Persze nagy volt a boldogság, a társak gratuláltak, és lassan előkerült a hátizsákból az a bizonyos hazai lélekmelegítő kisüsti is.
Nagyon nagy testű bika volt, mint általában ezen a környéken lenni szokott, szép színezetű páros tízes.
Sajnos, ebben az időben nem mérték az agancs súlyát, mint már említettem, csak bika legyen, és szép legyen.
De mindezeket állapítsa meg a kedves olvasó a mellékelt fényképekről, melyeket a közelmúltban készítettem.
Stók Lajos
