Egy vadász sosem lehet elég figyelmes.
Negyvenéves vadászpályafutásom alatt sokféle nálunk honos vaddal találkoztam. De bizton állíthatom, hogy a negyven évből harmincötöt hajtásban töltöttem el. Szerettem hajtani, és bírtam is a járást, nem úgy, mint manapság. Van egy unokatestvérem, Tornyi Lajos Antal, vele kezdtem el a vadászatot egész fiatalon.
Nagyanyámnál lakott, ahol én mindennapos vendég voltam, és ha tehettem, egyetlenegy alkalmat sem hagytam ki, hogy mikor Lajos vette a puskát és elindult, vele menjek. Tőle tanultam a legtöbb helynevet. Mikor együtt vadásztunk, mindig hajtóként vett részt ő is. Nem nagy termetű ember, de ahogy mondani szokták kétszer egy nyomba soha nem lépett. Ha elindult, úgy bírt lépni, hogy nem sokan bírták vele az iramot. Leginkább gyalog jártunk akkoriban, mert gépkocsi még igen kevés volt.
Tőle tanultam azt, hogy hajtásban nyitva legyen a szemem meg a fülem, mert minden apróság számít, amit az ember észrevesz, tapasztal.
Arra is ő figyelmeztetett, hogy ha netán hajtás közben sebzett vaddal találkozom, még a közelébe se menjek, bármilyen vad legyen az. Szigorú volt velem szemben, de ennek később hasznát vettem. Voltak idősebb vadászok, akik gyermekeik kezébe már egész fiatalon fegyvert adtak, a szovjet rendszerben az ilyesmit nem nagyon vették komolyan. Lajos bátyám nekem 14 éves koromig nem engedte, sőt hallani sem akart róla. Ma már tudom, jól tette. Megtanultam becsülni a puskát, a vadászatot, a vadat és elsősorban a vadásztársakat.
Sok mindent meg lehet másoktól tanulni, de a legjobb tanítómester a több éves tapasztalat. Egy vadászember, ha igazán vadász, és nem pénzért vásárolt igazolványa van, az mindig tanul és okul. Igaz, legtöbbször a saját baján, de azt is értékelni tudja. Pál Bálint bácsitól hallottam a következő esetet.
A hetvenes évek közepén nagyon sok volt a vidékünkön vaddisznó.
A kolhoz kukoricása tele volt velük, a mezőőrök nemigen törődtek azzal, hogy riogassák őket. Augusztus eleje lehetett, mert még tejes volt a kukorica, ahogyan az öreg magyarázta, a Saján-réten, a Hadi-mező táján igen sok nyomot találtak. Ezek a csapások az Első-Saján-hegyről vezettek le a rétre és vissza. Szombat volt, s néhányan megbeszélték, hogy este kiülnek lesre. Naplemente előtt leültek a kukoricás szélébe, amely nem messze volt az erdőtől. Nem sokat kellett várakozniuk. Egyik társuk felől lövés hangzott. Füttyszóval összehívták a csapatot, megtudni, mi történt.
Kiderült, hogy egyik társuk rálőtt egy igen szép kanra, de nem jól találta el.
A disznó a lövés után megfordult és visszament az erdőbe. A nyomot követve nagyon sok vért találtak, de egyre jobban sötétedett, nem volt értelme a követésnek, megbeszélték hát, hogy másnap hajnalban folytatják a keresést. Másnap kora reggel megbeszélték, hogy aki rálőtt a vadra, az megy a nyomon, kettő kíséri oldalról. Bálint bácsit kiállították egy gyalogútra, amelyen, ha netalán baj lenne, se lefele, se felfele nem lehetett menekülni. Felfelé meredek domboldal, lefelé egy szakadék. „Éreztem a bajt, de már nem volt idő változtatni” – mondta az öreg. A disznó – bár nagyon beteg volt –, még élt, és ahogy meghallotta az emberek közeledését, csülökre kapott és utolsó erejét összeszedve épp azon a gyalogúton igyekezett menekülni, ahol Bálint bácsi állt.
„Már messziről észrevettem a közeledését – mondta az öreg –, de izgalmamban nem toltam előre a biztosítógombot, és a disznó rohamosan közeledett. Húztam a ravaszt, egyiket, másikat, de a puska nem akart elsülni. Már csak annyi időm maradt, hogy oldalra vessem magamat, és a disznó, szinte súrolva engem, elrohant mellettem. Ez alatt a pár másodperc alatt felfogtam, miért nem sült el a puska, és egy lövéssel leterítettem. Mikor a disznó elrohant mellettem, egy ütést éreztem a combomon, amit akkor figyelembe sem vettem. Később kezdtem érezni, hogy valami meleg folyik végig a lábamon. Mikor odanéztem, akkor vettem észre, hogy a nadrágom kiszakadt, és erősen vérzik a lábam. A társaim is odaértek, és egy pillanat alatt bekötözték, a sebemet, majd bevittek a gyorssegélyrészlegre, hogy fertőtlenítsék, és valamit tegyenek vele. Kiderült, hogy nem is olyan kicsi a hasítás, mintegy 15 centiméternyi. Igaz, a kan agyara is 21 centiméteres volt, amint az kiderült kifőzése után. „Napokig alig tudtam járni” – mondta az öreg.
Pedig Bálint bácsi akkor már elég tapasztalt vadász volt. Azért ismételgetem mindig, hogy a vadász a saját baján tanul a legtöbbet.
A másik esetet Pál Imrétől halottam, aki Bálint bácsi testvérbátyja volt.
„Tél volt, nagy hó – kezdte Imre bácsi –, mi hajtóvadászaton voltunk a Fekete-hegyen, és igen biztató kilátásaink voltak, sok-sok disznónyom volt a friss hóban. Úgy gondoltam, búgás ideje van, azért a sok nyom. Tudtam, hogy a hajtók már el kellett hogy induljanak, ezért nagyon figyeltem. Egyszer csak a szemben levő él mögül nagy konda disznó bukkant elő, egyenesen felém tartottak. Megszámolni sem volt időm, annyian voltak. A kondától kissé leszakadva, hozzám közelebb egy igen szép kanra lettem figyelmes. Ezt fogom lelőni, villant át az agyamon. Más választásom nem volt. Mindenre úgysem lőhetek.
A disznók lassan közeledtek.
Kiszámoltam, hogy balkézre, tőlem húsz lépésnyire fognak elhaladni. Így is történt. Mikor már a megfelelő helyen voltak, meghúztam a jobb cső ravaszát, brenneke ólomgolyóval volt töltve. A konda azonnal szétugrott, de a megcélzott disznó egy pillanatra megállt, majd egyenesen szembefordult velem. Nem tudtam mire vélni a dolgot, le sem eresztettem a fegyvert, a bal cső tartalmát is a közeledő disznóra lőttem, ezúttal nyolcmilliméteres söréttel (posta) volt megtöltve. Most sem reagált a vad, egyre közelített, és már tölteni sem volt időm. Eszembe jutott az öregek mondása, hogy a disznó támadása esetén hanyatt kell vágódni, és akkor nem tud kihasítani, mert a feje csak jobbra és balra tud mozogni, s mivel az agyar hegye felfelé kunkorodik, a fekvő embert nem tudja kihasítani. Mire ezt végig gondoltam, a disznó már rajtam volt, én hanyatt vágódtam, lesz, ami lesz.
Se addig, se azután soha ilyen közel nem voltam élő vaddisznóhoz. A vad a mellemre állott és telefújta az arcomat véres habbal. Szerencsére mindez egy pillanat tört része alatt zajlott, és leugorva rólam tovább akart szaladni. Gyorsan fél térdre ereszkedtem, újratöltöttem a mellettem heverő fegyvert, és a távolodó disznóba kettőt beleeresztettem, mire az azonnal összeesett. Mikor szétszedtük a disznót, megállapítottam, hogy már az első lövés tüdőlövés volt, csak mivel közel volt hozzám, a menekülés helyett a támadást választotta. Még hosszú heteken át is éreztem mellkasomon a körmei nyomát. Nehezen lélegeztem, de a lényeg az, hogy megúsztam épp bőrrel.
Ebben az esetben is bebizonyosodott, hogy egy vadász sosem lehet elég figyelmes. Bármennyire is óvatos, a biztonság az első. Sohase közelítsünk meg szemben fekvő vadat, legyen az bármilyen. Akár őz, akár szarvas, a vad az vad, és az élete utolsó pillanatában is azon lesz, hogy mentse az irháját bármilyen áron. Nekem is volt egy esetem a vaddisznóval.
Augusztus közepe volt.
Megbeszéltük Stók Pál bátyámmal, hogy vasárnap hajnalban széjjelnézünk a Várhegy alatt, hátha szerencsével járunk. Nem fűztünk nagy reményeket a dologhoz, mivel abban az időben nagy körben elkerült minket a szerencse.
Vasárnap még napfelkelte előtt kinn is voltunk a megbeszélt helyen.
Egy igen szép lankás, bozótos hely volt a Várhegy alatt, a régi higanygyár közvetlen közelében. A gyár akkor már évek óta nem üzemelt, belepte a gyom, szeder, aljnövényzet, ahol az őzek és a vaddisznók is előszeretettel tartózkodtak.
Dombnak fölfelé kellett haladnunk, ezért úgy határoztunk, hogy kétfelé válunk, és majd a Várhegy alatt, a Lázár-forrásnál találkozunk, hátha addig valamelyikünk szerencsével jár. Így is történt. Palinak a Sari-él nevű rész jutott, nekem a Krüzsely csere széle.
Mindkettőnknek volt bozontos, lankás, kaszálós rész is.
Elváltunk, és ki-ki ment a saját útján. Lassan lépkedve, szinte lábujjhegyen haladtam felfelé. Gyönyörködtem a táj szépségeiben, a sok tarka virágban, a levegő illatában. A legszebbek a Kárpátok bércei fölé lassan emelkedő nap sugarai voltak. Álmélkodásomból lövés döreje térített magamhoz. Ez igen meglepett. Háromnegyed öt volt, s én nagy léptekkel indultam el a megbeszélt találkozóhely felé. Pali már ott várt, de épp csak azelőtt ért oda. Láttam az arcán, hogy valami történt, de nem mosolygott, mint mikor eredményes akción van túl. Kérdésemre elmondta, hogy felfelé jövet a kaszálón, a túrások mellett állt, de azt nem mondta, hogy mi. Én meg úgy értettem, hogy a kaszálón egy őzbak állt. Kérdeztem tőle: „Megvan-e?” Azt válaszolta: „Biztos, hogy kapott, mert bement a sűrűbe, és ott még vergődött is.” Én még mindig őzbakra gondoltam. Mondom Palinak, menjünk oda, azóta már biztos kimúlt. De a javaslatára, hogy adjunk neki egy órát, én is beleegyeztem. Negyed hat volt, azt ajánlottam, hogy nézzünk szét a környéken.
Az idő hamar eltelt, mire visszaértünk oda, ahol a vadat véltük feküdni. Pali megmutatta, honnan hova lőtt, és merre menekült a vad. Valami oknál fogva én még mindig őzbakra gondoltam. Odaértünk a bozótoshoz. Mondom Palinak: „Maradj kint a gyümölcsösben, mert ha netán még él, úgy is erre fog menekülni.” Figyelmeztetett, hogy mindenesetre legyen töltve a fegyverem. Ezt magamtól is tudtam. A bozótos igen sűrű, ágas-bogas és tüskés volt, hogy majdnem hason csúszva tudtam csak bemenni. Beljebb már egy kissé tágasabb volt, de kiegyenesedni ott sem tudtam. Tekintetem még mindig a vöröslő őzbak tetemét kereste, de sehol nem találta. Egyik helyen aztán ráakadtam egy fekvésre, de ez nagyobb volt, mint egy baké. Tüzetesen átvizsgáltam a fekvés helyét, vérnyomot azonban nem találtam. Kiáltottam Palinak, hogy jöjjön, valamit találtam. Valami oknál fogva Pali nem egyenesen felém tartott, hanem jóval följebb, engem megkerülve ereszkedett le hozzám. Én egy helyben álltam és vártam. Kisvártatva csak Pali kiáltását hallottam: „Te, ez még él!” Azonnal lövés is dördült. Ugyanakkor újra fölkiáltott, de már nem a saját, hanem valamilyen eltorzult hangon: „Gyere gyorsan, mert széttép!” Újra lövés dördült. Az egész esemény másodpercek alatt játszódott le.
Visszakiáltottam, hogy ne lőjön, mert megyek. A sűrűvel mit sem törődve törtettem Pali felé. Amint odaértem, nem várt látvány fogadott. Pali a földön
feküdt, tőlem balra. Lába térdtől lefelé csupa vér volt. Rám kiáltott: ”Vigyázz, még él!” Balra kaptam a fejem, akkor láttam, hogy egy hatalmas disznó próbálkozik a felállással. Ösztönszerűen, kapásból nyakon lőttem, visszarogyott, de még mindig próbálkozott. Mikor láttam, hogy a disznó már biztosan nem fog fölkelni, odafordultam Palihoz, hogy megnézzem, mi van vele. Csúnya látvány volt, bal lábikrája vagy tizenöt centiméteren a gumicsizmával együtt fel volt szakítva. Mondanom sem kell, mennyire meg voltunk ijedve mindketten. Pali saját maga bekötözte a sebét a zsebkendőjével, én pedig segítettem neki letántorogni a gépkocsihoz ami, nem volt túl közel. A disznót otthagytuk, az elsősegélyre siettünk, hogy minél hamarabb kezelésbe vegyék a sebét.
Három hétig járt gyógykezelésre utána. Egy kis figyelmetlenségből nagyobb baj is lehetett volna. Mert ha én jobban odafigyelek Pali magyarázatára, és nem őzbakra számítok, vagy ő pontosabban elmondja, mit is látott, mindezt megúszhattuk volna. Azon a bizonyos reggelen ugyanis az történt, hogy Pali a gyümölcsösben cserkészve megpillantott egy disznót, az lassan turkálva haladt fölfelé a Várhegyre. Sikerült úgy megközelítenie, hogy biztos lövést tudjon leadni, csak a lövés pillanatában a vad megugrott, és épp a hátulsó felét mutatta Palinak. A lövedék a farka alatt hatolt be, szétzúzva a májat áthatolt a tüdőn, és a szívében állt meg. Mindezt azután tudtuk megállapítani, mikor szétszedtük a vadat.
Napokig nem volt kedve egyikünknek se mosolyogni, Palinak a fájdalomtól, nekem meg a gondolattól, hogy mi lett volna belőlem, ha a disznó váratlanul nekem fordul tizenhat centiméteres agyarával.
Mindez nem egyéb, mint figyelmetlenség. Ezért mondom mindig, és mondani is fogom: vadászaton az első az óvatosság. Természetesen lehet filozofálni, hogy így kellett volna, úgy kellett volna. Utólag már okosak vagyunk, de szerintem előtte kell megfontolni, mikor mit tegyen az ember. A mi nemzedékünk még úgy volt vele, hogy meghallgatta az idősebb, tapasztaltabb vadászok figyelmeztetéseit, mégis megesett a baj.
Ezért szeretném, ha a jövő generációját nem az olyan emberek tanítanák, akik még maguk is tanulásra szorulnak. Mindenféle vadászati szabályzat mellett van egy ősi szabály, a vadászetika, amely emberre és vadra is érvényes, bármely országban vagyunk is.
Stók Lajos
