A Marangos-birgisz hegy mindig is nagy szerepet játszott a vadászatban. Ennek a hegynek két csúcsa van, ezért Ikerhegynek is nevezik. Tövében van egy út, amely a Fenes falucskától a Marangos-völgyön keresztül egyenesen a Riskó-mocsárnak vezet. Ez az út a fenesi határőrstől kiindulva, a Riskó-mocsárig úgy három-négy kilométer lehet. Ezen járnak szolgálatba a határvadász alakulat katonái, valószínűleg azért viseli a Nulla-út nevet, mivel két területet választ el, a Marangos-birgiszt és az Öszvérhátat (Nagy-élnek is mondják).
A hegy és a mellette levő erdőség 350–400 hektárt tesz ki. Vegyes erdőről beszélünk, de legtöbb benne a bükk és a gyertyán. Ezt a hatalmas összefüggő erdős területet a vadállomány mindig is igen szerette.
Míg a fakitermelés lassabb ütemben haladt, addig a vadnak is nyugalma volt. Mióta azonban barbár módon irtják az erdőt, azóta a nagyvadállomány nem találja a helyét. A nálunk is őshonos nagyvadak (szarvas, medve) nem szeretik az állandó emberi jelenlétet, zaklatást az általuk megszokott területen.
A Marangos-birgiszhez is igen sok vadászesemény fűződik. Már gyerekkoromban is igen kedvelt vadászterület volt. Úgy hajtóvadászatra, mint lesvadászatra igen alkalmas.
Miután 1995-ben a Bustyaházai Erdőgazdaság a Huszti Erdőgazdaság irányítása alá került, megalakult egy új vadászegyesület. Az Erdész Vadászegyesület irányítása alá került a fönt említett területek mellett 4000 hektár a Bustyaházi Erdőgazdaság.
A következő vadásztörténet a Marangos-birgiszen történt valamikor az 1980-as évek végén, fiatal vadász koromban.
Az említett hegy abban az időben sűrű fiatalosból állott. Az 1970-es évek elején kiirtott erdő csak embermagasságúra tudott felnőni a történet idején, ami vonzotta a vadat. A medvék előszeretettel tartották nappali sziesztájukat e helyen. A viski vadászok csak nagy ritkán vadászhattak itt hivatalosan, mert a terület a Bustyaházi Erdőgazdasághoz tartozott.
Épp ezért néhány idősebb vadász – akiktől mi e mesterséget tanultuk – egy szép napon úgy döntött, hogy saját szakállára meghajtja a területet. Melyik évben volt, már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy szeptember hava volt, és vaddisznók nagyobb csoportja tartózkodott az említett területen.
A hajtást egy szombat délutánra terveztük, mivel ebben az időben már nem tartózkodik az erdőn „illetéktelen” személy . Persze, minderről a területi erdész sem tudott, de akkoriban egy jó áldomással mindent el lehetett intézni, sőt, nemegyszer a főerdész is résztvevője volt az akciónak. Szombat délután a megbeszélt időben ott is voltak a meghívottak. Még ott helyben előre megbeszéltük, ki fog hajtani, ki megy lőállásba és milyen irányba, honnan hova hajtunk.
Jómagam, mint az idő tájt mindig, hajtó voltam, s mivel körhajtásról volt szó, középre, a legsűrűbb részre kerültem. Felettem 200 méterre unokatestvérem, Tornyi Antal Lajos ment, hogy alattam ki, arra már nem emlékszem. Tornyi abban az időben úgy bírt a hegyen járni, hogy nem sokan tudták tartani vele a tempót. Sohasem lépett kétszer egy nyomba, ahogy mondani szokás. Nagy részben engem is ő ismertetett meg a területekkel, sok mindenre megtanított, ami a vadászattal kapcsolatos.
Megindult a hajtás. Kiabálni, lármázni nem volt szabad, nehogy messziről felfigyeljenek ránk, csak kisebb botokkal a fákat csapkodva, kopogva haladtunk előre.
Pontosabban haladtunk volna, ha a sűrű aljnövényzettől tudtunk volna. Néhány kilométer megtétele után erős disznószag csapta meg az orrom. Tudtam, hogy valahol itt vannak közel, csak a rettentő sűrű szedrestől nem látom őket. Szóltam a társaimnak, hogy ne siessenek, mert ki fognak maradni a disznók, és visszavágnak majd. Hogy jobban haladjak előre, sokszor négykézláb vagy hason csúszva folytattam az utam. Így vettem észre tőlem balra és feljebb jó néhány disznó lábát is. Egyebet nem láttam belőlük, olyan sűrűben álltak.
Nagy nehezen kivánszorogtam a lővonalba, ahol a két disznó feküdt. Hamarosan Bálint bácsi (Pál Bálint) megkérdezte tőlem, hogy miként áll a nadrágom tartalma, nincs-e gond vele. Én megnyugtattam, hogy vadászatokon, de még máshol sem vagyok félős, de ha gondolja, megnézheti. A szóváltásnak nagy nevetés lett a vége. Felidézve a múltat, ilyen hajtásokban nemegyszer volt részem, és nem emlékszem olyan esetre, hogy valaha féltem volna bármelyik vadtól is. Pedig, ha jól meggondolja az ember, ilyen sűrűben, mint a fent említett, nem veszélytelen – mondjuk – egy jól megtermett, sebzett kan vagy akár medve.
Azon töprengtem, mit tegyek. Ha megindulok irányukba fölfelé, könnyen megeshet, hogy visszavágnak, és találat nélkül átmennek a román oldalra. A vaddisznók lábnyomából látszott, milyen irányba távoztak, ezért úgy döntöttem, hogy rájuk lövök, s ily módon megpróbálom előreszorítani őket. Megcéloztam azt, amelyiket a legnagyobbnak találtam, és meghúztam a ravaszt. A dörrenésre az addig nyugodtnak tűnő sűrűség megbolydult, mint a méhkas, és azt sem tudtam, melyik irányból taposnak majd le a disznók.
Nem tehettem mást, hasra vágtam magam, és vártam, mivel a puskával a szederbokrok között forogni úgysem tudtam volna.
Ezek után nagy nehezen arra a helyre kúsztam, ahol a disznót sejtettem, de sem vért, sem szőrt nem találtam, amit nem is csodálok, hiszem hason fekve ilyen sűrűben épp csak arra volt jó a lövés, hogy megugrasszam a vadat.
Kis idő múlva elcsendesedett a táj, s én azt próbáltam megfigyelni, mikor hallatszik lövés a leálló standosoktól, mert sejtettem, hogy annyi disznóból, amennyi itt előttem, körülöttem volt, lehetetlen, hogy egy se menjen be a lővonalba. Nem sokat kellett várnom, egymás után öt vagy hat lövés hangzott fel a lővonal felől különböző helyekről.
Stók Lajos
