Egy színésztanonc kulisszatitkai.
Cséke Adrienn ambiciózus, szorgalmas és kitartó. Nem torpantja meg a kudarc, a kritika, azon van, hogy minél több tapasztalatot, élményt gyűjtsön, amit majd közvetíteni tud a színpadon. Segédszínészként bontogatja a szárnyait a beregszászi színházban.
– Fokozatosan ismerkedtél a teátrummal.
– Az ukrán általános iskola után a Beregszászi 4. Sz. Kossuth Lajos Középiskolában érettségiztem – meséli a nagymuzsalyi 18 éves lány. – De már korábban is kapcsolatba kerültem a színjátszással, ugyanis
12 éves koromban csatlakoztam a színház Ficseri Gyermekstúdiójához.
Nagy izgalommal mentem el felvételizni, és a sikeres „szereplés” után felvettek. Minden pénteken eljártam a foglalkozásokra, nagyon élveztem a fejlesztőjátékokat, kisebb jelenetekkel. Négy évig zongoráztam is, kicsit bánom, hogy azt abbahagytam. Aztán úgy 16 éves lehettem, amikor láttam egy hirdetést, melyben, hogy segédszínészeket kerestek. Nagy kihívás volt számomra, hogy egyszerre több helyen is meg tudjak felelni, és a tanulásban se maradjak le. Viszont a színészet nélkül el sem tudnám képzelni az életemet.
– Megpróbálkoztál a színművészetivel is.
– Elmentem a kaposvári egyetem meghallgatására, tervben van, hogy ismét nekifutok. Hiszen már a felvételi is hatalmas élmény. A harmadik, utolsó rostán estem ki, már nagy szó, hogy odáig is eljutottam. Nagyon kemények az elvárások. Legközelebb igyekszem jobban felkészülni. Jelenleg a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola másodéves magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója vagyok, s emellett
két éve a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház segédszínésze. Mi vagyunk a „kicsik”.
– Mi jelent nehézséget?
– Elég könnyen oldódom a színpadon, szabadnak érzem magam. Csak az elején izgulok, amíg ki nem lépek a reflektorfénybe, utána megkönnyebbülök. Tény, hogy nagyon sokat segítenek a tapasztaltabb színészek, folyamatosan azon dolgoznak, hogy fejlesszenek bennünket, ne érződjön, hogy betanult szöveget mondunk. Sok tanáccsal látnak el, többek között, hogy ne a szöveget akarjuk elmondani, hanem érzéseket közvetítsünk, őszinte, belülről jövő gondolatokat adjunk át.
– Milyen karaktert könnyebb eljátszani: azt, amelyik közel áll a személyiségedhez, vagy amelyik teljesen eltér tőle?
– Alapjában véve visszahúzódó vagyok, ám ez a közegtől függ. Azt mondják, az utóbbi időben már többet beszélek, olykor pimasz is vagyok. A teátrum formálja a személyiségemet is. A színpadon talán könnyebben megy azoknak a karaktereknek a megformálása, amelyek arra sarkallnak, hogy kilépjek a komfortzónámból. Immár otthon érzem magam a közönség előtt, nem vagyok annyira szégyenlős.
Szeretem a pörgős, inspiráló és céltudatos embereket, én is próbálok ilyen lenni. Jól érzem magam a szabad, nyugodt emberek mellett.
– Legutóbb a Fedák Sári Kulturális Központban mutattátok be a Felvi.ua – avagy tudom, merem, megteszem! című előadást.
– A központ programjait a színház működésével összhangban tervezik meg. A Rajkó Balázs ötlete alapján készült darabban Heczel Jázmin és Szilvási Szilárd segédszínésztársaimmal játszunk. Ebben egy laza, lendületes csajszit alakítok, aki a végére összeomlik. Nagyon élveztem, hogy kiélhetem magam ebben a szerepben, ám hozzá is kellett szokni, hogy most nem a háttérben vagyok.
– Mit élvezel a legjobban?
– Azt, hogy azokat az érzéseket is kiadhatom magamból, amelyek mélyen bennem élnek, ám nem mindig van rá mód kimutatni. Ezért is nagyon fontos az élettapasztalat, mert birtokában több színt tudunk belevinni a szerepbe. Jelenleg csak ebben a szakmában tudom elképzelni magamat, minden erőmmel azon vagyok, hogy egyre jobb legyek. Anyukám szeretett volna színésznő vagy író lenni, de neki nem jött össze. Nagy örömet szereznék neki azzal, ha megvalósíthatnám ezt az álmát, és én is nagyon boldog lennék.
– Milyen elvárásokkal indultál neki a színészkedésnek és mit hozott a valóság?
– Az elmémben a pompa, a csillogás élt a szakmával kapcsolatban, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem minden esetben van így. Főleg, ha fiút kell játszanom, és nagy, ormótlan csizmákat aggatnak rám, elmaszkíroznak. Azt sem gondoltam volna, hogy ez ekkora melóval jár. Rengeteg próba, gyakorlás, újra és újra, amíg tökéletesre nem visszük.
Néha fájdalmas is lelkileg, mert egy-egy szerep feltéphet egy régi sebet, amit már azt hittük, begyógyult.
Saját magunkkal kell szembenéznünk, és lerántani a sebtapaszt, továbblépni. Ha ez sikerül, nagy megkönnyebbülés, és akkor lehetünk igazán szabadok. A szövegtanulással nincs gondom, általában mozdulatokhoz kötöm a mondandómat, úgy könnyebben megjegyzem.
– Mitől lesz valaki jó színész?
– Az őszinteségtől. Ha kimutatja az érzéseit, és saját magából táplálkozik, hitelesek a mozdulatai, a reakciói. De még keresem a megoldást, rengeteget kell tanulnom. Most az a célom, hogy tanuljak, fejlődjek és készen álljak, ha megkeresnek valamilyen ajánlattal. Nem szeretném elszalasztani a lehetőségeket.
Simon Rita
