A munkácsi Varga Sándor a háború nyolcadik magyar nemzetiségű áldozata. Mint arról korábban beszámoltunk, a hősi halált halt férfi édesanyjának, édesapjának és testvérének Magyarország Ungvári Főkonzulátusán a magyar kormány és a külügyminisztérium részvétét és együttérzését Kuti László konzul tolmácsolta, aki elmondta: egyre gyakoribbak az ilyen szomorú alkalmak.
Szabó Sándor, Pétervári Natália
Mint ismeretes, Magyarország Külgazdasági és Külügyminisztériuma azt a döntést hozta, hogy a háborúban elesett magyar vagy magyar kötődésű katonák családjainak segítséget nyújt ebben a nagyon nehéz helyzetben.
– Nem hiszem el, hogy Sándor nincs többé – jelentette ki sírva a megtört édesanya, akivel az ungvári magyar főkonzulátuson beszélgettünk, a szomorú esemény után. Varga Marina elmondta, hogy még mindig haza várja a fiát a frontról, „mert azt könnyebb elfogadni, mint azt, hogy már nincs többé köztünk”. Hozzátette: a fia nagyon érzelmes és rendkívül kedves ember volt.
Varga Sándor Munkácson született és nőtt fel, szüleivel és nővérével egy rövid ideig Portugáliában is élt, de mindig hazavágyott a szülőföldjére.
„Mindig azt mondta – ez nem az én hazám, nem az én mentalitásom, haza akarok menni, ott akarok élni, ahol könnyen meg tudom fogalmazni a gondolataimat, érzelmeimet, ahol megértenek. Nagyon fontos volt számára, hogy megértsék” – mesélte a gyászoló anya. Mint mondta, sokáig kereste az ideális társat a családalapításhoz, végül megtalálta a szerelmet, a lelki társát, aki támasza volt bánatában és örömében, boldogok voltak.
Varga Sándor, amikor 2014-ben keleten elkezdődtek a harcok, egy percig sem tétovázott, jelentkezett szerződéses katonának, ugyanis meg akarta akadályozni, hogy Kárpátalját is elérje a fegyveres konfliktus. Három évet töltött a hadseregben, harcolt a kelet-ukrajnai fronton, s miután lejárt a szerződése, leszerelt.
– Egy szemernyi kétségünk sem volt afelől, hogy miután Oroszország február 24-én teljes körű inváziót indított Ukrajnában, a fiunk újra fegyvert fog hazája védelmében. Azt mondta, az oroszoknak semmi keresnivalójuk a mi földünkön – emlékezett vissza fia szavaira Varga Marina.
A férfi, ahogy korábban, most is a kárpátaljai 128-as dandár kötelékében teljesített szolgálatot felderítőként. Rendkívül nehéz küldetéseken vett részt, nem riadt vissza semmiféle feladattól, bátor és kitartó volt.
– Annak ellenére, hogy katonaként szolgált, nem szívlelte a fegyvereket, azt vallotta, a gépkarabély nem az ő kezébe való. Szerette az embereket, rajongott a természetért. imádott fotózni. A Krím jogellenes annektálását megelőző évben bejárta az egész félszigetet. Hogy még közelebb kerüljön a természethez, sátorban éjszakázott, mert szerette volna látni és átérezni a félsziget hangulatát, megcsodálni a tájait
– mesélte a megtört anya.
A rokonság nehezen hitte el, hogy Sándor fegyvert ragadott és háborúba indult az oroszok ellen, mert rendkívül békés embernek ismerték, olyannak, aki tisztelte az élet minden formáját és ezt tartotta a legfontosabbnak… Ugyanakkor nagyon tudatos is volt, úgy gondolta, hogy nincs mentség arra, ha egy ország lerohan egy másikat. Ez az elv vezérelte, amikor bevonult katonának. Azt akarta, hogy a jövő nemzedéke békés országban éljen.
Sándor a frontról mindennap felhívta a szüleit és a feleségét, feltétel nélkül hitt abban, hogy Ukrajna megnyeri ezt a háborút, megőrzi szuverenitását és területi integritását, visszaszerzi az oroszok által megszállt területeit.
– Mindig azt mondta nekem: győzni fogunk, a béke elérése érdekében a legfontosabb, hogy kiűzzük a megszállókat
– magyarázta az anya, aki mindig úgy búcsúzott el a fiától, hogy legyen nagyon óvatos. Ő erre azt válaszolta: „Mindent értek, anya, 2014 óta szolgálok, tisztában vagyok a veszéllyel, igyekszem óvatos lenni.” De sajnos kevésnek bizonyult ez az óvatosság, amikor egy magasan képzett orosz megszállóval került szembe.
– A halála napján a Herszon megyei Novokamjanát foglalták vissza és szorították ki onnan az orosz erőket – mondta az asszony. – Öt orosz katona a megadás jeleként fehér zászlót lengetett előttük, Sanyi és bajtársai megközelítették az ellenséges katonákat, hogy lefegyverezzék őket, ám ekkor hatodik társuk, aki megbújt a magas fűben, orvul tüzet nyitott rájuk. A fiam olyan súlyos sérüléseket szenvedett, amibe belehalt. Ez egy szerdai napon történt, egy nappal azt megelőzően, hogy hazaindult volna, ugyanis kapott néhány nap szabadságot, amit itthon töltött volna.
Varga Marina biztos abban, hogy Ukrajna nyer, hisz a fia életét adta érte. Az asszony megpróbál erős maradni. Azt hangoztatja, „ilyenkor döbben rá az ember, hogy kevésszer mondjuk a gyermekeinknek, a felnőtt férfiaknak, hogy szeretjük őket. Mondd gyakrabban! Most mindig azt mondom: a mi Sanyink Isten gyermeke! És hálát adok Istennek, hogy megadta nekünk ezt a 38 évet, hogy együtt legyünk…”
Kapcsolódó:
Magyarország segítséget nyújtott az elesett nagyszőlősi katona családjának is
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
