E cikksorozatunkkal nem a kivándorlás népszerűsítése a cél, viszont afölött sem hunyhatunk szemet, hogy a fiatalok nagyobb része külföldön próbál érvényesülni. Távcső rovatunkban betekintünk az innen végleg vagy csupán ideiglenesen elvándorolt ifjúság életébe. A messzelátón keresztül megnézzük, mit értek el, kiderítjük, mi van a tarsolyukban.
Pajden Róbert felettébb kalandos utat járt be a nagyvilágban, míg végül öt év után hazajött az anyaországba. Az, hogy visszaköltözzön kárpátaljai szülővárosába, egyelőre nem opció.
– Mi vezetett ahhoz, hogy külföldre menj?
– 2014 március végén egy aggódó telefonhívással indult minden. Édesanyám szólt bele a kagylóba, s figyelmeztetett: Robi haza ne gyere, meghozták a behívót.
Huszonnégy óra múlva már Prágában voltam – kezdi beszélgetésünket a huszonöt éves srác.
– Medencéhez készítettünk tartozékokat. Három magyar srác is volt ott, velük kerültem össze. A már jó néhány éve kint dolgozó belső-ukrajnai vendégmunkások viszont igen magyarellenesek voltak, okoztak némi fejfájást. Két és fél hónap után léptem le onnan Angliába.
– Tudtad, mi vár rád a szigetországban?
– Egy nagyszőlősi ismerősömön keresztül értesültem a református egyház által támogatott önkéntes munkáról. Jól beszélek angolul, oroszul és ukránul is. Amikor elvállaltam, csak tolmácskodásról volt szó.
De mivel láttam, hogy másban is tudok segíteni, minden tőlem telhetőt megtettem.
Egy tengerparti kisvárosban támogattuk a rászorulókat. Az volt a feladatom, hogy eligazítsam a kivándoroltakat, akik nem igazán beszéltek angolul. Önéletrajzíró klubot tartottam, segítettem őket a munkakeresésben, alapszintű angol órákat vezettem, segédtanárként szlovák és lengyel gyerekeket oktattam az iskolában, ételt osztogattam, és ehhez hasonlók. Az ott töltött egy év alatt megváltozott az életszemléletem. A program keretében biztosították a szállást és az étkeztetést, viszont némi zsebpénzen kívül más fizetésünk nem volt.
Az önkéntesség lejárta után választás előtt álltam: hazamegyek, ahol már legalább 4-5 behívó vár, vagy a kis megtakarított pénzemből saját lábra állok Angliában.
– Az utóbbit választottad.
– Nekiláttam a lakás- és munkakeresésnek. Előbbi nem volt egyszerű, hiszen nem tudtam, mire kell odafigyelni – egy dohos pincében töltöttem fél évet. Az első munkahelyem egy kávézó-reggeliző volt. Kilenc hónapig maradtam, jó barátokra tettem szert. Már otthon is érdeklődtem a kávékészítés iránt, de
Angliában sikerült egy tanfolyamot is elvégeznem, és okleveles barista (kávépincér) lettem.
– Mikor kaptad az első pofont a nagybetűs élettől?
– A főnököm nem fizette ki azt az összeget, amit megígért, emiatt igen nehéz szituációba kerültem. Összesen 350 font volt a zsebemben, amiből 300-at a lakbérre kellett kiadnom. Nem volt munkám, és 50 fontból kellett tengődnöm egy hónapig. Volt olyan nap, amikor semmit sem ettem.
Utólag visszagondolva, jó tanulság volt, ami ráébresztett, hogy nem szabad csak a mának élni.
Az után az időszak után észbe kaptam. Szerencsére sikerült átvészelnem, és találtam munkát, bekerültem egy svéd kávézóba. A kikötő melletti helyiség ki volt szolgáltatva az időjárási viszonyoknak, így amikor már hideg lett, nem volt munka. Öt hónap után onnan is továbbálltam. Ezután jött az angliai munkáim közül a legjobb. Az ottaniakkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Egy tágas kávézó volt, ami egyben kávépörkölő üzemként is működött, valamint bakelit lemezeket is árultak, az alagsorban jógastúdió üzemelt, az emeleten pedig hajszalon. Állandóan jöttek-mentek, pezsgő élet jellemezte a helyet. Ott sok mindenkivel megismerkedtem.
– De onnan is eljöttél.
– 2017 augusztus végén hazautaztam a húgom esküvőjére. Nem mentem vissza Angliába, mivel úgy éreztem, hiába szeretem azt a helyet, a szakmámban ott már nem tudok továbbfejlődni. London túl drága volt, helyette Amszterdamot választottam. Másfél hétig szívtam az itthoni levegőt, aztán nekivágtam a holland fővárosnak Budapesten, Bécsen, Münchenen keresztül vonattal, busszal, ahogy tudtam. Ősszel már ott kezdtem új életet. Az volt az érdekes, hogy két óra alatt sikerült munkahelyet találnom, lakást viszont egy hónap alatt sem… Hostelekben laktam, ám egyik este bejelentette a portás, hogy ennyi volt, ki kell jelentkeznem.
Nem volt hová mennem, így azt az éjszakát egy padon töltöttem a parkban.
Angliában visszavártak, és ez után az éjszaka után el is gondolkodtam a dolgon. Bejelentettem a főnökömnek, hogy ha nem találok ma lakást, repülök vissza a szigetországba. A kollégák marasztaltak, náluk töltöttem néhány éjszakát. Végül 10 km-re a várostól találtunk egy lakást, pont a szülinapomon, ami nagyon jó érzés volt. Igaz, hogy még egy ágy sem volt a szobában, de lassan berendeztem, végre meghúzhattam magam valahol. Kis idő múlva azonban váltottam, mert nem szeretek alkohollal dolgozni, és azokat az embereket sem tolerálom, akik alkohol hatása alatt vannak. Esti műszakot kaptam, az utolsó metrót is mindig lekéstem, így a sok fagyoskodás az éjszakában teljesen kiszívta minden erőmet. 2018 februárjában eljöttem onnan, és egy ausztrál étteremben dolgoztam úgy két hónapot. Májustól mostanáig pedig egy holland házaspár családi vállalkozásában voltam alkalmazott. Kávékülönlegességekkel dolgoztam, sokat tanultam. Az amszterdami kávéfesztiválra is ők vittek el, ahol megismertem azt az illetőt, aki beajánlott Budapestre.
– Nemrég költöztél a magyar fővárosba, mi a terv?
– Az öt évnyi külföldi tapasztalataimat szeretném itt hasznosítani.
A kávékülönlegességek és az ehhez kapcsolódó tudnivalók Magyarországon még nincsenek annyira elterjedve. Szeretnék barista versenyeken részt venni, megmérettetni magam, nevet szerezni a szakmában. Most az önmagamra figyelés, és a szakmai fejlődés az elsődleges. A tanfolyam elvégzése után autodidakta módon, rengeteg szakirodalmat olvasva építettem fel azt a tudást, aminek most a birtokában vagyok. Szeretem ezt művelni.
– Ha nem jött volna a behívó, akkor is kimentél volna külföldre?
– Igen, száz százalék. Már akkor sem láttam perspektívát otthon. Miután befejeztem a nagydobronyi líceumot, különböző munkahelyeken próbáltam szerencsét. Helytálltam építkezésen, hegesztőként, de rakodómunkás is voltam. Aztán kávézóban dolgoztam, akkor indult nálam a kávéimádat. Pincérként rendezvényekre jártunk felszolgálni. Ezekkel a melókkal jól kerestem, de annyira nem, hogy egy családot el tudjak tartani.
Ezért előbb vagy utóbb úgyis külföldre költöztem volna.
– Visszatérsz valamikor a szülőföldre?
– Az lenne a legjobb, ha hazaköltözhetnék Nagyszőlősre, de az én szakmámmal nincs értelme. Próbáltam. 2017-ben jártam otthon, és önerőből szerveztem amolyan nyílt kávénapokat. A volt főnökömmel csináltuk, bemutatót tartottam, színvonalas kávéélményben lehetett része az érdeklődőknek. Viszont az otthoni mentalitás megölte az egészet. Jöttek, mert ingyen volt a kávé. A többséget nem is érdekelte, hogyan készül, milyen úton-módon ért el idáig, mit kell tudni arról a kávészemről, amit kézzel szedtek, majd egyedi technikával pörköltek stb.
Szőlősön nem lenne jövője az én munkámnak.
Egy saját üzletnek is nagyon nehéz beindulni otthon, hát ha még nincs is rá igény…
– Melyek azok a tipikus hibák, amelyeket elkövetnek a vendégmunkások?
– Azt hiszik, ott kolbászból fonják a kerítést. Sokan azt gondolják, ha kimennek, rögtön kapnak egy lakást és jöhet a szabad az élet. Nem, itt nem kapsz megkülönböztetett figyelmet, ugyanúgy bánnak veled, mint mindenki mással. A fiataloknál jellemző, hogy amikor megcsapja őket a szabadság szele – nincsenek szülők, azt csinálnak, amit akarnak –, elszalad velük a ló. Sokan a jó munkahelyük mellett is alig tudtak kijönni a fizetésből. Én például Hollandiában sokkal jobban tudtam spórolni, mint Angliában. Az önállóság híve vagyok, annak, ha munkaközvetítőn keresztül dolgozunk, nem látom értelmét. A kezdetektől fogva mindent egyedül intéztem. Nehezebb volt, de aztán önbizalmat adott és senkinek sem tartoztam elszámolással.
Simon Rita
