A beregszászi mindössze 25 éves logopédus ideje nagy részét a munka tölti ki. Szabadidejében, amiből állítása szerint kevés van, a családjával és a párjával töltött idő játszik fontos szerepet. Kedves, beszédes és barátságos hölgy, akivel könnyű megtalálni a közös hangot. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Tihor Szilvia logopédus.
– Mióta dolgozik a szakmában, és milyen tapasztalatokat gyűjtött idáig?
– Aktívan 2017 októbere óta, tehát bő másfél éve. Kevesen vagyunk logopédusok Kárpátalján, rengeteg tapasztalatot szereztem, de ez még csak a kezdet.
– Csak gyerekek keresik fel a szakembert?
– A beszédhibával rendelkező „pácienseim” szinte kivétel nélkül mind gyerekek. A kamaszok közül vannak dadogók, felnőttként általában affáziával keresnek meg, többek között stroke következtében elveszített nyelvi képességeket javítani. S van egy lány, akit a színművészetire készítek fel.
– Mennyire leterhelt?
– Eléggé. Mindennap foglalkozom velük, de vagyok annyira mazohista, hogy néha szombatonként is fogadom őket. Ha hét közben elmarad esetleg egy-két óra, akkor azt hétvégén például be tudom pótolni.
– Kiskorában milyen pályáról álmodozott?
– Szerintem megvolt az a fázis, amikor én még színésznő és modell akartam lenni. Nagyjából a gimis éveim alatt már biztos voltam abban, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Eleinte a tanítói vagy az óvodapedagógus pálya lebegett előttem. Az utolsó éven változott meg bennem ez az elgondolás, és rájöttem, hogy semmilyen tanár nem akarok lenni. Amikor már kétségbeesetten figyeltem a Felvi oldalát, akkor találtam rá a gyógypedagógiára, amiről addig nem is hallottam. Utánaolvastam és megismerkedtem vele, így jelentkeztem erre a szakra.
– Hol tanult?
– A Szegedi Tudományegyetemen. Sajnos akkor még Kárpátalján nem volt lehetőség helyben elvégezni a képzést, sőt országos szinten, azt hiszem, csak Kijevben lett volna elérhető. Most már van Ungváron is, az egyetemen.
– Egy esetleges szakmaváltás benne van a pakliban?
– Úgy érzem, hogy ebben kiteljesedek, és tudok annyira változatosan működni, hogy ez nekem elég legyen. Nem tervezem, hogy valamikor is abbahagyjam ezt a munkát.
– Férj? Gyerekek?
– Még nem mentem férjhez. Párom az van, aki jelenleg Szegeden tanul. Magyarországi amúgy is, hiszen Nyíregyházáról való. A távolság nem akadály, elég gyakran találkozunk.
– Az életpályát és a szerelmet is a határ másik oldalán találta meg. Mi az, ami mégis ideköti és itt tartja?
– Hú, hát ez egy nehéz kérdés. Nem igazán tudom kifejteni, de fontos számomra a kárpátaljai magyarság sorsa, és szeretnék érte én is tenni valamit. A természetet említve pedig a hegyek. Egyébként nagyon szeretek itthon lenni.
– Mi a hobbija?
– Kevés szabadidőm van. Általában hétvégente utazom a barátomhoz, vagy ő jön hozzám. Esténként a családommal szeretek lenni. Ezenkívül nagyon szeretek főzőcskézni, új recepteket kipróbálni.
– Szokott olvasni?
– Igen. Elsősorban kalandregényeket és verseket. Az utóbbi időben sajnos ezt hanyagoltam. Januárban volt egy nehéz államvizsgám, és akkor teljesen kizártam minden mást, csak arra koncentráltam. A tételekkel és a szakmai cikkekkel foglalkoztam. Azóta is többnyire csak szakirodalmat olvasok, a regények háttérbe szorultak.
– Szereti a gyerekeket?
– Nagyon.
– Nehéz sérült gyerekekkel foglalkozni?
– Voltak, akik azt mondták, amikor erre a szakra jelentkeztem, hogy ez nem nekem való, mert túl érzékeny leszek hozzá. Való igaz, egy halmozottan hátrányos gyerekkel nem lehet olyan hatékonyan dolgozni. De nem a sajnálat miatt, az van bennem inkább, hogy rajtuk segíteni kell és a maximumot kihozni belőlük. Én a gyógypedagógiára azt mondom, hogy ez egy nagyon önző szakma, bár mindenki az ellenkezőjét állítja. Ha én beleadom a szeretetemet, sokkal többet kapok vissza. Szerintem ez önzőség.
– Türelmes?
– Változó. Néha meglepődöm saját magamon. Vannak rosszabb napjaim is, amikor fáradt vagyok és kimerült, olyankor magamban számolok, vagy igyekszem nem visszaszólni. Többnyire sikerül is. Inkább a magánéletben vagyok türelmetlen.
– Előfordul, hogy családi körben vagy barátok közt is kijavítja a beszédhibákat? Mennyire figyel erre?
– Amikor elkezdtem a logopédiát, akkor betegesen figyeltem mindenre, még arra is, hogy a szószéken hogyan prédikál a pap. Rögtön észrevettem, ha nem tartott szünetet vagy nem oda tette a hangsúlyt, és iszonyúan zavart. Nagyon zavart, hogy nem tudtam arra koncentrálni, amire valójában kellett volna. Hála Istennek ez azóta lassanként leépült. Most már nem figyelek arra, hogyan beszélnek a környezetemben, csak ha nagyon fülsértő. Ez még mindig feltűnő és zavaró számomra, de nem javítgatok senkit.
– Csendes típus?
– Egyszerre mindkettő. Van, amikor a háttérben tudok maradni és kívülről szemlélni az eseményeket, de van, amikor hangot adok az igazamnak. Nem csak a családban van így, hanem más élethelyzetekben is.
– Mások érzékenynek vélik?
– Nem, sőt én is igyekszem ezt a látszatot kelteni, de az utóbbi időben érzékeny vagyok.
– Akadnak-e csendes, magányos, elvonulós percei?
– Szeretek egyedül lenni. Bár az utóbbi időben csak az autóvezetés közben van így. Ilyenkor akár imádkozva, akár gondolkozva tudok nyugodtan döntéseket hozni. Van egy kedvenc helyem is, ahová szeretek elvonulni, ha valami miatt békétlen vagyok, fontos döntés előtt állok. Itt szoktam megnyugodni.
– Hiszékenynek tartja magát?
– Igen, nagyon.
– Mi az, amivel ki lehet hozni a sodrából?
– Már említettem az autóvezetést. Amikor sietek valahová és tötymörögnek előttem. A családban a rendetlenség borít ki. Két öcsém van és bosszantó, ha takarítás közben otthagynak valamit, vagy leesik egy morzsa, de nem veszik észre. Ilyenkor lángol a fejem. De úgy tapasztaltam, hogy nálam eléggé mély az a bizonyos pohár és ritkán csattan máson az ostor. Próbálok odafigyelni arra, hogy ne másokon töltsem ki a mérgem. Többnyire sikerül is.
Bara Tünde
