A klubhűség, a lokálpatriotizmus és a jó szándékú, szerény ember mintaképe. Játékosként, majd edzőként maximálisan azonosult a klubbal, ami sok esetben az eredményeknél is fontosabb volt. Egész életét a labdarúgásnak szentelte, kerülte és, ma is kerüli a rivaldafényt. Magyarországon is kipróbálta magát, de hazahúzta a szíve. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Vojtkó István, az Ungvári Hoverla egykori klasszis jobbhátvédje, későbbi másodedzője.
– Hogyan kezdődött a foci iránti szenvedélye?
– Édesapám, Vojtkó Ferenc is focista volt, jobbhátvéd poszton játszott az Ungvári AC (Atlétikai Club) színeiben, így rajta keresztül nagyon fiatalon belecsöppentem a futball világába. Egyébként a Mitrák utcán laktunk, a Komszomolec mozi mellett, nem messze tőlünk ott volt a 6. számú szakközépiskola futballpályája, ott rúgtam a bőrt pirkadattól napnyugtáig. Egyik nap, úgy 10 éves lehettem, megjelent a pálya szélén a legendás ungvári utánpótlásedző, Györffy Zoli bácsi, aki kiszúrt magának és a szárnyai alá vett. Kis idő után tagja lettem a megyei utánpótlás-válogatottnak, amellyel 1963-ban megnyertük a Barátság kupát Rigában, ahol a litván csapat mellett a házigazdákat múltuk felül.
– Hogy lett önből védő?
– Ez úgy adta magát, ráadásul Zoli bácsi az első perctől ezt a posztot ruházta rám. 1966-ban, mindössze 19 évesen kerültem a kárpátaljai mestercsapatba, az Ungvári Verhovinába. Mihalina Mihály, a Dinamo Kijev korábbi csapatkapitánya volt az edző és Pazsó János a másodedző, aki akkor még játékos edzőként tevékenykedett. Öt szezont játszottam itt, 200 bajnokin léptem pályára, két gólt is szereztem. A ’72-es volt a legsikeresebb évünk. Az akkor már Ungvári Hoverla néven szerepelő gárda ezüstérmes lett a szovjet labdarúgó-bajnokság ukrán csoportjában. Abban az évben hazai pályán, az ungvári Avangard Stadionban 4–0-ra vertük a Dinamo Kijevet.
– Az édesapja, szülei támogatták a futballkarrierjét?
– Úgy fogalmaznék, hogy nem korlátoztak semmiben.
– A focin kívül érdekelte más is akkortájt?
– Csak a focinak éltem. Természetesen a tanulmányaimat nem hagytam abba. A magyar iskola elvégzése után felvételt nyertem a Lembergi Testnevelési Főiskolára. Akkor elvárás volt, hogy egy sportolónak legyen végzettsége.
– Tartja a kapcsolatot a régi csapattársakkal, összejárnak nosztalgiázni?
– Sajnos sokan eltávoztak már abból a csapatból. Azok közül, akik még élnek gyakran összejártunk, ám a koronavírus-járvány miatt ezek a találkozók most elmaradnak.
– Mi tartotta vissza, hogy eligazoljon Ungvárról?
– Úgy éreztem megbecsülnek, és a szüleim sem szerették volna, hogz messzire költözzek.
– Mindenben hallgatott a szüleire?
– Amikor én voltam fiatal ez nem volt kérdéses. Mostanság ez már, sajnos, nem így van.
– Hogyan ismerkedett meg a feleségével?
– A megboldogult Varga Ferenchez, a női labdarúgás kárpátaljai meghonosítójához szoros barátság kötött, így gyakran összejártunk, az ő feleségének a barátnője lett a feleségem. Szerelem volt első látásra. 29 évesen 1976-ban házasodtam meg.
– A neje elkísérte a meccsekre?
– Eljött a meccsekre, voltak jó meglátásai, de soha nem erőltette a véleményét, nem szólt bele a döntéseimbe, megbízott az ítélőképességemben.
– Hogyan viszonyul a női focihoz?
– A női játékvezetőket sem preferálom, bár vannak jók is közöttük. A focit pedig férfi sportnak tartom. Ez nem való nőknek. Nekik ott a kézilabda, a kosárlabda vagy a röplabda.
– Egyetért velem abban, hogy a mai fiataloknak több lehetőségük van arra, hogy befussanak labdarúgóként?
– Így van, a mi időnkben nem volt ennyi lehetőség. Régen csak egy sportiskola volt, most egy kezem is kevés lenne, ahhoz, hogy megszámoljam hány focisuli, akadémia működik Kárpátalján. Viszont régebben több tehetséges fiatal lett topfocista, ami ma már nem mondható el, valamiért, nem tudom megmondani, miért, kevesebb az olyan utánpótlás-játékos, aki ukrajnai vagy európai topcsapatban helyt tud állni. Ebben vastagon benne vannak a kárpátaljai toppcsapatok is, ugyanis légiósokat szerepeltetnek a helyi tehetségek kárára.
– Elég korán, 26 évesen szögre akasztotta a stoplist. Mi vezette erre a döntésre?
– Ez elhamarkodott döntés volt a részemről, amit pár év elteltével megbántam. Megígérték, hogy kezdő leszek a csapatban, aztán végül kispadra kerültem, amit nehezen viseltem.
– Ma sztárgázsikat fizetnek bizonyos kluboknál a játékosoknak, az ön idejében kiemelkedő megélhetési forrást jelentett a foci?
– Nem mondanám. Kárpátalján előttem és utánam is kevesebbet kerestek a játékosok, mint például a tabella alsóházában tanyázó kisebb, hágón túli gárdáknál. Viszont voltak privilégiumok, amik valamelyest kárpótolták az embert. Könnyebben hozzájutottunk olyan dolgokhoz, amelyekért az emberek évekig sorba álltak. Ilyen volt a hűtő, a tévé vagy a bútor.
– Nagyon fiatalon vágott bele az edzői pályába. Hogyan jött ez az elhatározás?
– Miután otthagytam a mestercsapatot, sodródtam az árral. A Lembergi Testnevelési Egyetemen tanultam és szoros ismeretséget ápoltam az ungvári sportiskola edzőivel, akik elcsábítottak magukhoz. 1982-ben a 60-61-es korosztályú megyei válogatottal megnyertük az országos bajnokságot.
– Amikor a 80-as évek elején Sándor István átvette a Hoverlát, másodedzőként visszament a csapathoz, amit játékosként otthagyott. Nem volt önben tüske a korábbiak miatt?
– Nem, teljesen új vezetése volt a klubnak. Remek feltételeket biztosítottak számunkra, mi pedig szállítottuk az eredményeket. Olyan jó anyagi körülmények addig soha nem voltak a csapatnál. Többen is lakáshoz jutottak. Az edzői pályafutásom legproduktívabb évei voltak azok. Aztán újra elcsúsztak a dolgok. A 90-es évek elején mentem ki először Magyarországra, az NB-III-ban szereplő Mátészalka csapatának vezetőedzője lettem. Sándor István ajánlott be, ugyanis őt onnan elhívták a Diósgyőrbe. Hosszú évekre ott ragadtam. 1995-től a nyírmeggyesi csapatot irányítottam, amellyel megnyertük a Szabad Föld Kupát. Máig jó kapcsolatot ápolok Istvánnal, gyakran beszélünk, sajnos csak telefonon.
– Másokkal ellentétben, évekkel később hazatért.
– Igen. A családom nem követett, nem voltak olyanok a feltételek.
– Visszatérése után Munkácson, majd egy rövid ideig Ungváron is edzősködött.
– A kilencvenes évek végére sajnos nagyon megváltozott az ukrán futball. A pénz diktált, a mérkőzések alakulásába egyre gyakrabban beleszóltak a játékvezetők. Volt olyan a 90-es évek végén, hogy saját zsebből fizettem a játékosok étkeztetését. Gyakran visszaéltek a jóságommal. Egy idő után megelégeltem ezt és felhagytam az edzősködéssel.
– A videóbíró-technológia ma már kiszűri ezt. Hogyan viszonyul a labdarúgás ilyen szintű technológiai fejlődéséhez?
– Jó dolognak tartom, amennyiben nem áll a játék, és a képernyő előtt ülők gyorsan döntést tudnak hozni. Az nem tesz jót a focinak, ha percekig áll a játék, főleg ha ez egy mérkőzésen több alkalommal is előfordul. A játék úgy felgyorsult, hogy elengedhetetlenné vált a technikai fejlődés.
– Önnek mit adott a labdarúgás, amit a hétköznapi életben is tudott kamatoztatni?
– Elkötelezett szakmai munkát, fegyelmet, kitartást és a küzdeni akarást.
– Ha vissza lehetne pörgetni az idő kerekét, akkor is a focira építené az életét?
– Így visszatekintve, a 73 évnyi élettapasztalatommal sok mindent másképp csinálnék, de egyértelműen igen a válaszom
– A fia nem lépett az ön nyomdokaiba, nem próbálta erre az útra terelgetni?
– Tehetséges volt, de más irányba indult el az élete. De az unokám, aki szintén István, sokra viheti még. Az Ungvári Sportiskolában kezdte, a Baranyai Zinedinben focizott, ahonnan kikerült a Tarpai Akadémiára, néhány hónapja pedig a Budapest Honvédhoz igazolt. Amíg Kisvárdán volt, addig mindig ott voltam a meccsein, igényelte is.
– Régen elég volt a tehetség, ma is elég ennyi, vagy kapcsolatrendszer is kell a sikerhez?
– Ahogy régen, most is magas szintre lehet jutni tisztán tehetséggel és odaadó, alázatos munkával. Persze vannak szülők, akik nehezen tudják elfogadni, hogy a gyereknek nincs tehetsége a focihoz, ennek ellenére kapcsolataikkal és pénzzel igyekeznek segíteni, ami rossz perspektíva.
– Önt mennyire viselték meg a járványból fakadó korlátozások?
– Nagyon. Zárt kapuk előtt rendezik az élvonalbeli Minaji FC és a másodosztályú Ungvári FC meccseit, így erősen korlátozóttak a szórakozási lehetőségeim. Korábban egy meccset sem hagytam ki. Néhány hete belógtam az ungváriak kupameccsére, de nézők nélkül nem olyan a foci. Olyan érzésem volt, mintha egy edzőmeccsen lennék, a félidőben el is jöttem. Sajnos ez a járvány súlyos károkat okoz a labdarúgásnak. Magamból kiindulva, az ember belebetegszik az otthonülésbe, én nem ehhez voltam szokva. Nagyon nehezen viselem. Sajnos a tévés meccsek sem olyanok. Teljesen más a hangulata egy ilyen találkozónak.
Szabó Sándor
