KISZó-túra: magyarságtudat, gyökerek, misszió

Tavaly a Hoverla tetejére, idén Kijev magyar emlékhelyeire vittük el a szerkesztőség nemzeti lobogóját.

A Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségének munkatársai tavaly augusztus 20-án, Szent István államalapító királyunk ünnepén Ukrajna és Kárpátalja legmagasabb pontjára, a Hoverla (Hóvár) csúcsára vitték fel a magyar nemzeti lobogót és a KISZó-zászlót, hogy ezzel is tisztelegjünk múltunk előtt, kifejezzük nemzeti identitásunkat, ragaszkodásunkat gyökereinkhez, adózzunk a néhai kiszósok emlékének. Sajátos missziónk célja hagyományteremtő szándékkal született. Kijelenthetjük, hogy sikerült, hiszen idén Kijevbe látogattunk el, ahol magyar emlékhelyeinket koszorúztuk meg a helyi magyarság képviselőivel közösen.

Dunda György (Kijev–Ungvár)

Fárasztó és hosszú éjjeli vonatozás után érkeztünk meg Szent István napjának reggelén az ukrán fővárosba. Az állomásról rögtön a Magyarok Kijevi Egyesületének (MKE) új székházába vezetett az utunk, ahol Petneházy Gyula elnök társaságában az egyesület aktivistái fogadtak bennünket. Petneházy Gyula elnök, Marcsenko Vera és Vákárjuk Viktor elnökhelyettes, Bakos Csaba, Szeglyanik Róbert, Balogh Irén, Lőrinc Judith elnökségi tagok, Jenkovszky László akadémikus és a többiek beavattak minket a fővárosi hétköznapokba, meséltek a vasárnapi iskoláról, a dalárdáról, ünnepi istentiszteleteikről, közösségmegtartó rendezvényeikről, más nemzetek fiaival ápolt kapcsolataikról, arról, milyen is magyarnak lenni a fővárosban.

Nagyon sajnálják, hogy elment a korábbi Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjasuk, Bence Vivien, akit nagyon a szívükbe zártak az ott élők, és aki rövid idő alatt is képes volt felpezsdíteni környezetét. Remélik, a program folytatódni fog még.

Rákérdeztünk, miként élték meg 2014 telének puskaporos hangulatát. Volt, aki otthonról, csak a tévéből nézte a szomorú fejleményeket, de akadt olyan is, aki a helyszínre is elmerészkedett, látta, ahogyan sokan lelkesednek és így utólag valamennyien felteszik a kérdést: Megérte? Mi változott? Mit ért az áldozatok vére?

Több órásra nyúló beszélgetésünk végén közösen felkerestük a közelben lévő Petőfi-emlékhelyet, ahol elhelyeztük a tisztelet virágait, szerkesztőségünk koszorúját a költő szobrának talapzatánál.

Késő délutáni szállásfoglalásunk után, a kora esti órákban, gyalogosan bejártuk a kormányzati negyedet, ellátogattunk az elnöki hivatalhoz, a Miniszteri Kabinet grandiózus épületéhez, az élőben oly kicsinynek tűnő parlamenthez, a neves futball-tréner, Valerij Lobanovszkij egész alakos szobrához, ami a nevét viselő Dinamo-stadion előtti téren kapott helyet. Az Európa téren és a Hrescsatikon keresztül vezetett a sétánk a Majdanra. Fura érzés volt azokon az utcaköveken sétálni, a halottaknak a  fotóit látni, ahol hét és fél évvel ezelőtt az egész világot bejáró szörnyű képsorok játszódtak. Miután pont az augusztus 24-i parádé előkészületei zajlottak, rengeteg katona, egyenruhás és harci technika vonult fel a környéken, így még inkább visszakaptuk azt a háborús légkört. Szinte magunk előtt láttuk azokat a képeket, amit akkor az összes csatorna sugárzott. Feltettük egymásnak a kérdést, valóban forradalom zajlott, a szó nemes értelmében, vagy csak egyes politikai körök hatalomra jutását segítő puccs volt? Ki-ki szimpátiája, világlátása szerint döntse el a választ.

Másnap városnéző körútra indultunk, kalauzunk a Kijevet mindenki másnál jobban ismerő Magyar Árpád István csapi származású, de hosszú évtizedek óta a fővárosban élő festőművész volt. Az MKE alapító tagja 1981-tól 1993-ig a Lavrában dolgozott, kollégák voltak a szépemlékű Vass Tibor barátunkkal, egykor állandó szerzőnkkel, az MKE néhai elnökével.  A 70 éves jubileumát éppen a napokban méltató Magyar Árpád sajátos stílusa, fanyar humora igazán emlékezetessé tette a túránkat. Felkerestük a Babij Jar-i mészárlás helyszínét, a lukjanovói temetőt, természetesen ellátogattunk Liszt Ferenc domborművéhez, majd a honfoglalási emlékjelhez a Magyar Dombon, ahol koszorúztunk is az MKE vezetőségével közösen. Újra kifeszítettük a sokat megjárt szerkesztőségi piros-fehér-zöld nemzeti színű  zászlónkat, amely nemcsak a Hóvár tetejére jutott el, de ott volt a magyar válogatott történelmi budapesti Eb-meccsein is, a feledhetetlen szurkolási vonuláson. Ha az a lobogó mesélni tudna…

Magyar Árpád István meglepetést is tartogatott a számunkra. Annak idején restaurátora, tárlatrendezője volt az UNESCO világörökségét képező Lavra Barlangkolostorban megtekinthető, Szkíták aranya kiállításnak. A kalauzolásával tett sétánk feledhetetlen kulturális-művészeti élmény nyújtott.

Ezek mellett volt szerencsénk megnézni az Arany Kaput, a Szófia- és a Szent-Mihály-székesegyházat, az opera épületét, a Szent András templomot. Élőben is megtekintettük a városra, a Dnyeperre pazar látványt nyújtó új, üveglapos kilátósétányt, amit a helyiek csak Klicsko-hídnak neveznek.

A kijevi magyarok szíves vendéglátása mellett köszönettel tartozunk Íjgyártó István kijevi magyar nagykövetnek is, aki hétvégéjének délutánját áldozta ránk, és egy kötetlen légkörű, kollegiális beszélgetést folytathattunk vele politikáról, közéletről, magyarságról és egyszerűen csak a kijevi hétköznapokról, nemcsak diplomata szemmel.

Háromnapos kijevi magyarság-túránkkal esett egybe a katonai parádé főpróbája, mivel hotelszobáink épp a Majdanra néztek, az erkélyről követhettük nyomon a masírozó katonákat, a harckocsik bőgését, szinte az orrunk előtt húztak el a harci gépek, szállt a hatalmas  Mrija.

Az utcán sétálva ismételten rácsodálkoztunk, hogy miközben a csapból is az ukránosítás zajlik, a kijeviek jelentős többsége továbbra is oroszul érintkezik egymással.

Feltűnően kevés volt a turista, persze az ország nemzetközi megítélését nézve, ez annyira nem csoda, de nyilván a Covid-szigorítások sem kedveznek a turizmusnak.

Csoportunk magyar szavára rácsodálkozott a hadseregnek gyűjtő, sárga-kék karkötőt áruló hölgy. Miután elhaladtunk mellette, összesúgtak, vajon milyen nyelvet beszélünk? A tadzsik származású gyros-árus is ugyanezt firtatta, miután kiderült, kik vagyunk és honnan érkeztünk, elárulta, van egy kárpátaljai ismerőse, aki csak jókat mond neki az ott élő magyar barátairól. A barátság jegyében kölcsönösen megtanítottuk egymást a köszönöm szóra.