A Nagy házaspár nem csak őrzi a hagyományokat, de mindennap meg is éli. Saját készítésű sajt, méz, biogyümölcs, mindez otthon szőtt kendőre helyezve. Autentikus udvaruk és házuk igazi kis kincsesbánya, múzeumként is megállná a helyét.
– Gyerekkorunkban mindenki szőtt a szüleivel. Kiraktuk a nyári konyhából a bútort, mivel nem fért be a hatalmas szövőszék, így volt ez másnál is. Aztán valahogy kikopott a dolog, majd keresztanyám terelt vissza erre az útra asszonykoromban. Ő és a lánya is szőtt. Egyszer eljöttek hozzánk, és felelevenítették azt a tudást, amit gyerekkoromban megszereztem – kezdi beszélgetésünket Nagy Rita.
A háziasszony Tiszabökényből került el Tiszapéterfalvára, párjával már több mint 30 éve házasok. Mint mondja, könnyen megtalálták a közös hangot, mert a férje is az a fajta, aki szereti gyűjtögetni a régi tárgyakat.
– Mindkettőnk vérében ott volt a hagyományápolás.
Barna mindent megőrzött, szépen eltett. Már akkor is volt az udvaron szövőszék, mi még készíttettünk újat, most van vagy öt darab a portán. Abból három működik.
Évek óta hétvégenként foglalkozást tart néhány kislánynak. A kézműves kör bekapcsolódott a Pál család által elindított, a községben nyaranta rendezett kárpátaljai népzene, néptánc és kézműves táborba is. Ha van valamilyen rendezvény, kézműves nap a környéken, oda is kiviszik a szövőszéket, hogy bemutassák, és tanítgassák az érdeklődőket.
– Az évek alatt a lányom is belenőtt ebbe. Megvallom őszintén, ő már jobban tudja felvetni a cérnát, mint én – folytatja Rita. – Anno sokat tanultam Hudácsik Erzsébettől, a szedett csíkos számolását meg egyéb dolgokat ő mutatta meg, de más asszonyokkal is rendszeresen összejártunk éveken keresztül.
Most többnyire rongyszőnyegeket készítünk. Ezekbe is lehet mindenféle mintákat kitalálni, nagyon sokfélék.
A pokróc az ember ízlésétől függ. Mindenki más fajta rongyokat vág fel. Én már a használt ruhákat is színűk szerint válogatom. Most is van legalább 4-5 zsáknyi. Bele kellene kezdenem a felszabdalásukba, de ez a legidőigényesebb és legfárasztóbb része a munkának. Ezúttal csupa mintásakat válogattam, pompás lesz. Szeretem a rendszerességet, és a kiszámíthatóságot. Emese lányom nem, mégis csodálatos a végeredmény, ami ki kerül a keze alól. Most is megkezdtünk már egyet, ami az elképzeléseim szerint szedett csíkos lesz, amit beregi szőttesnek mondanak,
de ez péterfalvai lesz, mivel itt készül, és úgyis belekerül valami olyan, amitől más.
A saját településük motívumait már sokan el is felejtették. Nem tudjuk megmondani, mi honnan származik, például mi jellemző kifejezetten a Tiszahátra. Régen is több helyre jártak, innen-onnan hoztak ötleteket, azokat vegyítették, cserélgették, ki tudja, hányfajta tájegység kincse van benne.
– Mi a sorsuk ezeknek a pokrócoknak, párnáknak?
– Van egy gyűjteményem, a többit pedig általában elajándékozom. A kollekcióban a szülők, nagyszülők hagyatékai is megtalálhatók, illetve azok, amiket már én szőttem a lányommal. Mi itthon most is pokrócokat terítünk le. Eladni nem könnyű, mert a kézműves munkáját ritkán fizetik meg. Csupán a saját gyönyörűségére vagy ajándék gyanánt készíti el az ember.
Mivel az egész család ezen az úton indult el,
tíz évvel ezelőtt megalapították az Ugocsa Hagyományőrző Jótékonysági Egyesületet.
A családi kezdeményezés célja, hogy bemutassák és ápolják a hagyományokat. Emese kézműves, gyöngyből készít nyakláncokat, horgol, a fiuk, Barna pedig méhész, emellett a Bürkös zenekar nagybőgőse.
– Itt még nem áll meg a hagyományőrzés. Mit kell tudni a sajtkészítésről?
– A párom is azon az elven van, hogy ragaszkodjunk a régi, bevált tárgyakhoz, módszerekhez. Igyekszünk egészségesen étkezni, itthon mindent megtermelni magunknak. Biogyümölcsöt termesztünk, tehenet tartunk, és a tejből sajtot is készítek. Egyszer kaptunk egy oltóanyagot, amit kipróbáltunk. Mindig is tartottunk tehenet, így volt tej, amiből készítsek. Már sokféle sajtot tudok előállítani, egyre többet. Mivel nagyon érdekelt, az évek alatt kipraktikáztam a csínját-bínját.
A szenvedélyemmé vált.
Két egyforma sajt nincs, ettől kézműves.
Beszélgetés közben megkóstoltam az ordát, egy különlegességnek számító, kenhető sajtfélét, és egy kemény, érlelt sajtot, amit az ügyes kezű asszony adalékanyagok nélkül, tiszta tejből készít. Közben átsétáltunk a szövőszobába, ahol a családfő megmutatta a Nagy méhészet mézeit és mesélt a kezdetekről is:
– Gyerekkorom óta érdekelt ez a különleges foglalkozás. Volt egy meghatározó élményem is, amikor segítettem befogni egy kirajzott családot. Aztán úgy alakult, hogy a szomszédba költözött egy fiatal méhész. A férj adott pár kaptárt, aztán odáig jutottunk, hogy jelenleg 15 család van az udvaron. Vegyes virágmézet árulunk.
– Az udvar még így télen is igazán impozáns. Mennyi időbe telt ezt összegyűjteni?
– Mondhatni 62 évbe, mert annyi leszek nyáron, és amióta az eszemet tudom, amit csak lehet, elteszek, gyűjtök – meséli a víz- és gázvezeték-szereléshez is értő gazda. –
Nem csak a saját családunk „értékeit” őriztem meg. Ahol olyan kézzel készített eszközt láttam, amit már kidobni készültek, elkértem.
A család értékmentő munkája egyedülálló a környéken. Malomkerekek, szekercék, jármok, vasmozsarak, darálók, viharlámpák, vasalók, régi köszörűkövek. Ez még nem minden, bemegyünk a kamrába, ahol megannyi szilke és cserépedény csüng a plafonról, olyan mintákkal díszítve, amit már csak múzeumokban látni.
Simon Rita
