Dé álma, hogy Kárpátalján is felléphessen.
Balogh Dávid szenvedélye a zene. Selymes és kellemes hangját könnyen át tudja formálni az alternatív rock és post grunge stílusú dalokhoz. Együttesükkel fokozatosan építik fel magukat, reális célokat tűzve ki a jövőre. Hamarosan megjelenik az első nagylemezük is.
– A mérnöki pálya elég messze áll a zenétől, hogyan bontakoztattad ki a tehetségedet?
– Mindig is ott motoszkált bennem, de elég sorsszerűen alakult az egész – kezdi a huszonhat éves beregszászi fiú. – Már iskolás koromban is érdekelt a művészet. A Gál Natália vezette színjátszó szakkörre is jártam, nagyon szerettem. Ezen felbuzdulva még az is megfordult a fejemben, hogy a színművészetire jelentkezem, mert azt gondoltam, ott ki tudnám bontakoztatni a zenei hajlamomat. 14 éves koromban kezdtem gitározni tanulni egyedül, az internet segítségével. Nagyon sokáig csak hangszeren játszottam, úgy 17 éves korom után kezdtem el énekelni. A főiskolán is bemutatkoztam párszor egy-egy fellépéssel. A Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban való érettségi után végül mégis más utat választottam. A bátyám példáján indultam el Magyarországra. Ő Budapestet választotta, én pedig Debrecenbe kerültem. Mechatronikai mérnökként végeztem az egyetemen. Már akkor is voltak próbálkozásaim arra vonatkozóan, hogy összehozzunk egy formációt, ám sajnos nehéz volt megtalálni azokat az embereket, akikkel együtt tudtam volna működni.
– Mikor kerültél az Our Last Drop együtteshez?
– 2018 nyarán költöztem Budapestre, amikor ott munkát ajánlottak. A következő évben csatlakoztam a zenekarhoz. Teljesen véletlenül. Egy Facebook-hirdetésen keresztül találtam rájuk. Sosem gondoltam rá korábban, hogy jelentkezzek egy ismeretlen zenekarba. De akkor úgy döntöttem, megpróbálom. Az első találkozásnál már éreztük, hogy működni fog. Azóta együtt zenélünk, és már nem csak munkakapcsolat van köztünk, hanem barátokká váltunk, egy irányba haladunk, azonos a gondolkodásunk, közös a cél.
Ez hiányzott eddig ahhoz, hogy egy jól funkcionáló zenekar álljon össze, amiben én is jól érzem magam.
– Van valamilyen kabalád?
– Ez még nagyon friss, nem is tudom, hogy eláruljam-e. A debreceni koncertünk után találtam egy fehér-fekete szívecske mintás zoknit az utcán. Kineveztük kabala-zokninak, és megbeszéltük, hogy mostantól abban fogok játszani. Még érlelem magamban ezt a dolgot, de miért ne?
– Példakép?
– Myles Kennedy-t nagyra tartom. Próbálok ellesni tőle és más kortársaktól egy-két dolgot, úgy, hogy közben saját magam próbálom kibontakoztatni.
– Milyen stílust képviseltek?
– Eleinte bajban voltunk a meghatározásával. Azt tudnám mondani, hogy modern rock, de elég összetett, mert többféle stílust ötvözünk a dalainkban. Az egyik kissé metálos, a másik punkos, a harmadik klasszikus. Még keressük önmagunkat, de már azt hiszem, körvonalazódik a dolog, tudatosan úgy írjuk a zenéket, hogy az alternatív rock és a post grunge műfajnak feleljen meg.
– Két kislemezetek is megjelent már.
– Az első tavaly októberben jött ki, a Houston, gond van. Azoknak a daloknak a nagy részét már korábban megírták, de én énekeltem benne, így én is hozzátettem a magamét. A második kislemezünk idén júniusban jelent meg.
– Ki írja a dalokat?
– Minden szám a saját tapasztalatainkból áll össze, belőlünk jön. Közösen dolgozunk rajta. Általában a két gitárosunk felel a szövegírásért, ők fogalmazzák meg a gondolatainkat.
A dallamok pedig az egyéni ötletek ötvözéséből születnek. Addig csináljuk, amíg mindenkinek tetszik, és magáénak tudja.
– A ti bandátoknak mennyire sűrű egy átlagos év?
– Tavaly szinte mindent elvállaltunk, volt olyan hét, hogy három koncertet is lenyomtunk. De általában havonta egy fellépéssel számoltunk. Legtöbbször Budapesten lépünk fel, de lejárunk vidékre is. Az idei év a karantén miatt rendhagyó, kevés felkérésünk volt, a nyarat tehetségkutatókkal töltöttük. Most gőzerővel dolgozunk az új dalainkon. Ami pedig ilyenkor elengedhetetlen, hogy állandóan ott legyünk a közösségi médiában is, megjelenjünk valamilyen tartalommal, ha már nincs élő kapcsolat a közönséggel. Ez egy óriási próbatétel sok zenekarnak, hogy ki tudják-e használni az üresjáratot, és ki tudnak-e találni valami olyan egyedit, újat, ami miatt emlékezni fognak rájuk vagy eltűnnek a süllyesztőben.
– Ad neked valamilyen pluszt az, hogy kárpátaljai vagy?
– Azt érzem, hogy a kárpátaljaiak sokkal barátságosabbak, és könnyebben alakítunk ki kapcsolatokat.
Nagyon sok külhoni emberrel ismerkedtem meg, és pillanatok alatt megtaláltuk a közös hangot, ami talán akkor, ha magyarországi vagyok, nem ment volna ilyen egyszerűen. Van köztünk egy láthatatlan kapocs. A másik az alázat, amit magammal hoztam. Ez sok zenészből hiányzik, holott ez elengedhetetlen ahhoz, hogy jól tudjunk együtt dolgozni. Nálunk szerencsére ebből nincs gond.
– Milyen előnyei és hátrányai vannak egy kárpátaljai zenésznek?
– Tizennyolc éves koromban kerültem el otthonról. Akkoriban még virágzott az underground zenei élet Beregszászban, több rockzenekar működött és próbálkozott, koncerteket szerveztek, pörögtek. Úgy tűnik, ez elkopott. A fiatalok már nem nagyon látnak ebben potenciált vagy csak otthon nincsenek olyanok, akik ezt éltetnék. Az viszont dicséretes, hogy a könnyűzenei élet felívelőben van. A nemrég alakult Ullie zenekart tudnám kiemelni. Tehetséges és lelkes fiatalokból áll, és jól csinálják azt, amit csinálnak. Blanár Dávid gitárost személyesen is ismerem. Nagyon jól megragadták a lehetőséget, egy teljesen fogyasztható zenét kreálnak, ami akár Magyarországon is népszerű lehet. Kárpátalján nehezebb kitörni, nincs annyi koncertlehetőség sem, ám kisebb a konkurencia, nagyobb az igény az újra. Szurkolok nekik.
– Hogyan lehet fennmaradni a vízen?
– Az a zenekar, amely 2020-ban nem tolja 110 százalékon a közösségi médiában való megjelenéseket, az nem fog előrelépni.
Persze a minőségi zene is fontos, de az online tér sokat dob most a csapat megítélésén. Meg kell találnunk a célközönséget, kialakítani azt a stílust, ami jellemez. Fejlődni kell, menni, nem lehet megállni. Mi azon vagyunk, hogy fokozatosan építsük fel magunkat, meghatározott, jól felismerhető arculatot hozzunk létre. A termék, brand kiépítése fontos, mert ezzel azonosítanak minket.
– Mi jellemez téged a színpadon?
– Hiteles próbálok lenni. Teljesen más lelkiállapotba, más dimenzióba kerülök olyankor, olyan eufória kerít hatalmába, ami teljesen elrepít. Előfordult, hogy egy-egy koncert után nehéz volt felidézni, milyen is volt, mert a felfokozott érzelmi állapot, a nagy koncentráció miatt kiestek az emlékek. Tudni kell, hogy nagyon izgulok koncertek előtt, néha annyira kész vagyok, hogy nem lehet hozzám szólni.
Aztán az első dal után túlmegy, felpörgök, nem bírok leállni.
Úgy vélem, minden egyes alkalommal, amikor mikrofont fogok a kezembe, úgy kell ott állni, mintha egy világszínvonalú fesztiválon lennék. A maximumot hozom ki magamból akkor is, ha csak 50 ember hallgat minket. Remélem, egyszer sikerül eljutnunk Kárpátaljára is. Nagy álmom, hogy hazai pályán is megmutathassam magam ilyen formában.
– Milyen terveid vannak még?
– Zenekarban gondolkodom, nem csak egyénileg. Fontos, hogy minél hamarabb összerakjuk az új dalokat és megjelenhessen az első nagylemezünk. Ha minden jól megy, ez a jövő nyár környékén sikerül is. A második lépés pedig az lenne, hogy elinduljunk koncertezni, és minél több helyre elérjünk. Megvalósítható célokat tűzünk ki, úgyhogy ezt is reálisnak tartom. Sok ismeretséget szereztünk, amely kapcsolatok révén még jó pár helyre eljuthatunk. Szívesen rajzolok, ha van időm, illetve grafikákat készítek.
Ezt szeretném kamatoztatni a későbbiekben, mondjuk pólótervek megálmodásával.
A lemezborítónkon lévő illusztrációt is én csináltam. Az űrhajós tematikával indultunk el, meglátjuk, mennyire lesz erre befogadókészség. Szeptemberben leszerződtünk egy ügynökséggel, ami nagyon sokat lendít rajtunk. Valami maradandót akarunk létrehozni, olyat, amit mi élvezettel adunk elő, mások pedig örömmel fogyasztanak.
Simon Rita
