Közeledik a Kárpáti Igaz Szó centenáriuma, 2020. január 31-én lesz száz éve annak, hogy megjelent a legrégebbi kárpátaljai újság első száma, akkor még más néven, Munkás Újság címmel. Ebből az alkalomból sajátos visszaszámlálást indítottunk, még október 24-én, stílszerűen 100 nappal a jeles esemény előtt.
Hétről hétre valami érdekes, különleges olvasnivalóval rukkolunk elő, amihez páratlanul gazdag laptörténetünket hívjuk segítségül. A KISZó hallatlanul izgalmas, változásokkal teli évtizedekkel a háta mögött közelít a centenáriumához, s fontosnak tartjuk, hogy méltó módon tudjunk visszaemlékezni arra a 100 évre, ami e tekintélyes lap mögött áll. Az elmúlt hetekben mozaikszerűen felelevenítettük a múltat, 1945-től indulva, amikor Kárpáti Igaz Szó lett a Munkás Újságból, s eljutottunk egészen a mai időkig.
Sorozatunkat jelenlegi és egykori igazszósok visszaemlékezéseivel folytatjuk. Ezúttal Maszkalik Arankán a sor, aki 42 évig segítette hűségesen az Igaz Szót, de mindmáig gyakori vendég nálunk. Íme, az ő vallomása:
„Apukám a nyomdában dolgozott. Ő ajánlott be a Kárpáti Igaz Szóhoz, mert hallotta, hogy kifutóra van szükségük. Fel is vettek.
1967. szeptember 19-ét írtunk. Pár hónap múlva, decemberben értem el a 17. életévemet. Ilyen fiatalon nem terveztem hosszú időre. Úgy gondoltam, ideiglenes munka lesz. De ahogy kezdtem megismerni a lapkészítés csínját-bínját, egyre inkább megkedveltem. Tetszett a mindenféle megbízatás, kihívás. Így hát maradtam. 42 évig!!! Voltam kifutó (a szerkesztőségből a nyomdába kellett vinni a kéziratokat, onnan pedig vissza a kiszedett, betördelt oldalak levonatait ellenőrzésre), később beolvasó a korrektúrában, ami a nyomdában volt akkor, végül korrektor lettem nyugdíjba vonulásomig.
Amikor szabadidőm volt kifutóként, mindig a nyomdában sertepertéltem a szedők, tördelők között. Igyekeztem mindent ellesni, mit, hogyan kell csinálni. Segítettem a korrektoroknak, míg én is oda kerültem. Akkoriban a munka sokszor az éjszakába nyúlott. Főleg a kongresszusok, konferenciák idején, amikor órákat kellett várni arra, hogy melyik bekezdés végére vagy mondat közé kell beszúrni a Brezsnyev-beszédbe azt, hogy „Taps, Viharos taps, Hosszan tartó taps” stb. Ezeket a napokat úszásnak neveztük. Egyszer Balogh Józsefnek (Öcsinek, mert mindenki így hívta) támadt egy ötlete. Ha már „úszás”, legyen valódi. Elhatározta, hogy néhányunkat megtanít úszni. A Szpartak-uszoda nem volt messze a nyomdától. Megbeszélte az akkori vezetőséggel, hogy bérbe vehetjük a medencét néhány este egy-egy órára. Úgy terveztük, hogy aki éppen szabad lesz, az megy. El is kezdtük az első úszóleckét. Csakhogy az esti fényben, csak mi magunk a medencében, ránk tört a játékkedv. Lubickoltunk, vicceltünk, énekeltünk, egymást fröcsköltük. Hát úszni nem tanultunk meg, de felfrissülten, jó hangulatban tértünk vissza a munkához. Irigyeltek is minket egy kicsit.
A szerkesztőséggel is megvolt a kapcsolatunk. Ugyanis mindennap valamelyik újságíró ügyeletesként olvasta utánunk az oldalakat, hogy ha kell, még javítson valamin. Ő adta meg az engedélyt a nyomtatásra. És neki kellett ellenőrizni a már frissen kinyomtatott újságot. Némelyikünk egy-egy családtagját is „megfertőzte” a lapkészítés. Az öcsém, László, nagyon jó szedő lett, két húgom, Mária és Erzsébet (kifutó, szedő), Timkó Ilona és húga, Kolbász Katalin (korrektorok), Baksa Lujza (kiváló újságíró) és öccse, Sándor (nyomdász), Magyar Éva (olvasószerkesztő) és lánya, Tímea. Tímea már kisgyerek korában sokszor megfordult a szerkesztőségben az anyukájával. Egy alkalommal a főszerkesztő megkérdezte: Timike, mi leszel, ha nagy leszel? Timike pedig rávágta: újságíró. És néhány év múlva valóban remek újságíró lett, aki most is oszlopos tagja a Kárpáti Igaz Szónak. A mostani KISZó-sok szintén talpraesettek, jó tollforgatók, összetartóak, és rólunk, nyugdíjasokról sem feledkeznek meg.”
Maszkalik Aranka
